Én úgy gondolom, hogy a hajléktalanságból már nincs visszaút, örökre megpecsételődik az ember sorsa. A csodákban nem hiszek. És azt is gondolom, hogy a társadalom valójában nem törődik velük, legfeljebb csak sajnálkozik, vagy épp haragszik, amikor kerülgetni kell őket. Az odavetett kenyér, tál leves vagy pár forint igazából nem segít. A gyökereknél kell keresni a bajt.

Szociálisan érzékeny versedet örömmel olvastam.

Felemás érzelmek fészkelnek bennem. Majdnem mindenki nincstelenné válhat. Aki önhibáján kívül lesz az, Ő benne ösztön a talpra állás, a tenni vágyás.

Nemcsak a hajléktalanok juthatnak eszünkbe. A kisemmizett idős emberek, akiket bedugnak valami otthonba és elfelejtenek. Egy időben jártam ilyen elhagyott emberek között. Az ő tekintetük volt ilyen csüggedt, reménytelen. Jól megfogtad az elesettek iránti érzéseket, a reménytelenséget.

Nagyon érzerm és értem amit írtál, cizellált éveim alatt sok mindent tapasztaltam,..

"Tudsz-e maradni az, ki voltál?
Akarva,
Akaratlanul.
Hittel,
Hitetlenül.
Elátkozottan
áldást várva,
Az igazságot
Nem találva?"

Jó kérdés! Ahány ember annyi válasz....sokszor aki akarja, hittel, áldást várva....elátkozott igazságot kap... Nagyon jó vers! szeretettel

Köszönöm, kedves Ágnes. Úgy látom, nagyon megegyezik a véleményünk.