Halljátok,
ahogy a tavasz zeng égi éneket,
s dalára a csupasz mezőre a kikelet
csupa illat, csupa szín virágszőnyeget
terít, s pillanat alatt mindennek lelke lesz,
és elborít a vágy, hogy emelkedjünk,
égi szférákba fel, ahol tündökölve,
dalokkal várnak, s ahová folyton megyünk,
hittel, hogy élnünk kell, többé már nem félve...

Halljátok,
ahogy mozdul a természet minden pontja,
ahogy nőnek a virágok, minden szépül,
élettel, színekkel a világot befonja,
s aki csak lát, ettől a lelkében épül.
Varázslat ez, érzi is minden növény, s állat,
amiért érdemes élni, ez az a csoda,
s a szántóvető, ha egy percre megállhat,
gyönyörködő mosolyában csendes ima.

Halljátok,
nincs szebb, mint ilyenkor tavasszal a lányok,
ha tarka ruháikban mutatják maguk,
a férfiszemekben tűzláng, villámok,
szólni nem is szólnak, lelkükben dúl harcuk,
s a Nő szeme mélyebb, mint a legmélyebb tó,
hogy borzong az ember de belenéz mégis,
veszélyesebb, mint bármely zajló folyó,
de belenéz minden csillag és az ég is...