Éj leple a liget szÍve oly kemény mégis édesen kedves,
Hold sugára érez,s benne megfeneklett szív szenved,
Vár a téboly megállni már minek, fájó ember lelke itt liheg,
 Liget szomorúan vigasztalón takar majd minket s hiteget.

Mond mi jó az éjben csillagok kÍséretében ha boldogság sötétben?
Minek gyönyörű emlék , ha nincs párja ki  átölelve hisz éjben?
Mind lenni tébolyult fájdalom mely csak sebez átélni kénytelen,
Mondsz igazat vagy , hogy régi eltünt emlék ne kisértsen?

Gyáva élet mit remélhet, eltŰnt Kedves remegve élhet?
A liget miért oly kedves , miért utazom vissza végÍtélet?
Sötétben minden olyan szép, vagy csak csaloka gyengédség?
Miért  hal ki minden oly gyorsan, hiszen eltemettük rég emléket?

Fák szólnak hozzám s értem én, de miért oly fájdalmas  remény?
űzött vadként utamAt járom, pillanatra megállok lelkem kitárom,
Nagy sebek kisértenek e világon megmenteni már bánom,
Miért fizetek oly keményen, vak szerelem csak fekete élet?

Tépelődőm járom utam, szellő simogat de nem felel Ő,
Tudtára adva hallom már,mint bódító hang súg felém,
Nehéz álom de még nehezebb túlélni mint lázálom,
Eltünő képek, sorok idill tájra hív csábiz egy álom.

Tekereg a szél fújja időt, eltelik ezer év sem változik,
Békét sehol sem talál fájó emlék vérzőn csügged már,
Feltűnő rém  derékbe  vág mindent űz, hajt csak el innen!
Meggyaláztatva de nem meg tőrve menekül a lélek s nem félek!
Gonosz kacaj mely belső ének, mond mit ártottam Néked?
Nem jő álom már nem várom élet, csalóka ábránd Nékem,
Mert tudjuk bár,be nem valljuk szerelem egy nagy varázslat,
A ligetben él az élet lángja felkelő napsugarak tánca  édes mágia,

Minek feledni ölelő kart békét rejtőn élet nagy vihara, gyalázott kísértés?
Tönkretett élet  vár, száz sebből  csúf Ígéret,  nézhetsz,
Űzd el innen , hajtsd tovább , de lelkem rab marad mert szeret,
Démoni hatalom mi fogva tart szenvedély mit kivált.

Megfáradt az idő , de hajthatatlan í keservesen tombol,
Porrá tőrje szép igézet, meggyötri a testet lelket,
Tova száll a remény kergetve megtalálja elveszett szavát,
Gúnyol kesereg hajtsd tovább cinikus ígéret add magad!

szökőkút könnyezik fönn a magasban , szét permetezi keserves könnyét,
De a liget csoda szép pompában nézi mint szerelmes Kedvesét,
Le száll az éj holdsugár világit feketében búrkolozva,
Csillagok fényével  szikrázik békésen szerelem ittas érzelem.
De jő egy balga remény , s csak utazik tovább örökre elvész.

De már késő menni kell, szél fútta tengeren át messze messze
Nincs vissza út , se lélek se ember milyen mélyre süllyedt!
Minél messzebb így jó mert félteni kell óvni ŐT lelkét!
Ne fájjon hát semmi  szívszaggató emlék, élet elszáll s feled már!

Mert egy az Isten egy a szívdobbanás egy a szerelem oly csodás,
Megváltó feledés nincs kerget az emlék helyet nem talál,
Az idő az álom eltemetve mélyre feledésbe nyomtalan halál,
De helyét nem ebben a világban egyszerűen nem találja.

Mert a test el enyészete után a lelke tovaszáll szabadon,
Szüntelen keresi szerelem édes lelkét mert nélküle,
Semmit de semmit nem ér, feketén él lelke szenved,
De vajon van-e megoldás ősi erők sem tudják a választ.

Ezért hát csak a csillagok érzik tudják taszitják a halált,
Egy lélek egy szerelem időn s éveken keresztül áthág,
De késő valaha majd Kedvese rá talál, lelke mégis tova száll,
Beteljesülni  soha nem fog reménytelen szerelem , s lelke tova száll.