Vers - 10

Őszi este

Hűvös az este…lelkem kereste
az ellopott nyár aranyát.
Virágom, világom, életem,
őszi ökörnyál szövi át…
Lopok a tegnapból, merítek
némi kis hangulatot,
mit a gondot kisöprő napsugár,
fényeivel átitatott.
Falevél avaron elheveredve,
nyári fotóim gyűrögetem,
már csak a bánat pihen meg,
otthagyott, hűlt helyemen…

Ha ez vers- és prózaverseny, akkor minek egymás művét kritizálni? Arra nem elég a másik fórum? Itt me lenne, ha csak értékelnénk, mondjuk 1-5-ig. Jó én nem szóltam semmit, úgysem írok mostanság...díjazom a fórumot, legalább olvasok. pussz:

Nem lenne úgy jobb, ha minden héten valaki adna egy témát és arról lehetne írni, majd 3 nap áll a rendelkezésre, hogy értékeljük számokkal, mely lehet titkos is, de amúgy az egész lehet névtelen és csak Te tudnád, hogy kinek a műve, aki a legtöbb pontot szedte össze az nyer.

Próza - 5

  Hat hónap a halálig

  Az elmúlt két hét rohanásban, stresszesen telt, csak telefonon hívtam, szokás szerint naponta háromszor. Úgy tűnt, minden rendben.

Anyák napján gyönyörű virágcsokorral mentünk hozzá, ijesztően sápadt volt. Mondtam, sürgősen kell egy vérvétel. Megnéztük, több mint egy éves a laborlelet ....

Betegszállító viszi a kórházba, vizsgálatok és eredmények. Vért kap, még és még, vér és vér...

Végre az arcbőre színesedik. Behív a sebész a szobájába, holnap megműti anyámat. Muszáj ! A daganat a nyelőcső után a gyomorszájnál van, rosszindulatú, szerinte tempósan növekszik, el kell távolítani a gyomorral együtt. Mondja mit, miért, hogyan, esélyek.... talán, de nem tudni... Beszél, beszél, tűnődök, hány húszezrest lát bennem, én egy diplomás hentest látok..... és félek ...

Kihozom anyukámat másnap a kórházból, viszem másik városba, másik sebészetre. Mosolyog végig az úton, beszélgetünk, gyönyörködünk a zöldellő nyárban, tájban. Műtét után az ismerős sebész főorvos tapintattal, de tárgyilagosan tájékoztat. Kivették a daganatot, a gyomor kétharmadát, a maradékkal összehozták a nyelőcsövet. Lenne esély, lenne, csak ... sajnos ... sajnos a műtétnél vált láthatóvá... ezt nem lehetett tudni... sajnos áttét van .... a máj... nem tudni... meddig élhet....nem tud jósolni... ha megerősödik, talán a kemo... meglátjuk...

Gyönyörűek anyám kezei, még így is, agyonszúrkálva, makulátlan fehér bőrén, karján, kézfején most lila foltok... Nézi a kezeit, szomorú, hogy a lakk lekopott a körméről és a haja sincs rendben. Nevetek, most először látja a könnyeimet, mióta elkezdődött a rémálom, mert ez nem, nem lehet igaz! Itt fekszik, két infúziós állvány, négy palack lötty, katéter, pisizacskó, másik truttyos zacskó, mellétől a szeméremig felvágva, harmadnap a műtét után, a döglesztő meleg kórteremben és zavarja a rendetlen körme,  frizurája. Törölgetjük az arcát, masszírozzuk a hátát, lábát, megmossuk a protkóját, megfésüljük a haját, megigazítjuk az ágyneműt. Kéri, hogy cseréljem le a pelenkát, mielőtt elmegyünk, mert rendesek a nővérek, de nagyon sok a dolguk és a pelus is kevés a kórházban, spórolnak. Mondja, ne haragudj kislányom.... Ó, anyukám, haragudni ? Bármit megteszek, bármit.....te is megtettél mindig mindent .... Meglátom a bőrén a vörös rózsákat, sebeket, felfekvés. Rohanok a nővérekhez, pénzt osztogatok, hozatok felfekvés elleni matracot, kenőcsöt, másnap már patikai csomagokkal megyek és pénz... pénz ...Két hét múlva jövünk hazafelé. Még mi vár ránk, hogyan lesz és meddig... félek....életemben nem rettegtem így .... valami csodában reménykedem... mert nem.... ne ....

Anyám nem tudja, hogy rákos, lehet, sejti, de nem beszélünk halálról. Örül, hogy itthon van, a saját ágyában. Fogy napról napra, hiába az infúziók, megetetem, kihányja, mondja, ne haragudj kislányom... Tiszta pizsama, huzatolás, peluscsere, mondja, köszönöm. Soha nem panaszkodik, csak fogja egyre vékonyabb kezével a kezemet és kérdezi az unokáit, az üzletben mi újság, hogy vannak a barátnőim, az élet érdekli.

Alig látom az utat, beindítom az ablaktörlőt, tiszta hülye vagyok.... ömlenek a könnyeim....

Átvészelünk még két tüdőgyulladást, anyám egyetlen szóval nem panaszkodik, csak az bántja, ha gorombák a nővérek, pedig mindig mondja, elnézést.... és köszönöm... bocsánat... és köszönöm... ne haragudjon... és köszönöm....

Ijesztően sovány. Iszonyú, tehetetlenül látni, ahogyan felemészti a gyilkos kór. Napok óta nem beszél. Már nem tud, vékony karjával integet, miután megölelem, megpuszilom, elköszönök tőle. Nem tudom, mit kérjek az Istentől, hogy még tartsa életben ..... vagy .... nem... nem gondolok rá... nem akarok... 77 éves, de hatvannak néz ki, szép az arca, selymes, gyönyörű a bőre, csillog a gesztenyebarna szeme, benne a rendíthetetlen szeretet .... a legjobb, legdrágább ember a világon ...

Hajnali fél 3, csörög a telefon. Rohanok, mentő, sürgősségi. Zihál, remeg, szeme rémülten ugrál, nem tudom, megismer-e még ... érzem, hogy most először mondja anyám, hogy fáj... kéri, segíts kislányom.... és én nem tudok... ne haragudj anyukám... bocsáss meg.... Elküld az orvos, nem maradhatok ott mellette, hiába könyörgök ....

Óránként telefonálok, már csak azért imádkozom, hogy ne szenvedjen és vele lehessek az utolsó percekben. Bezárom az üzletet, átvitték a belre, hörögve kapkod levegőért, nyújtja felém karjait, némán néznek szemei ... megfeszül teste egy utolsó, hatalmas görcsben, még rám néz szomorúan... suttog a tekintet...  ne haragudj kislányom .... és kialszik a fény meleg, barna, csodaszép szemében...

Szorítom élettelen kezét, belefehérednek az ujjaim.... Elaludt... örökre ....

Vers - 9

Pihen a nyár

Ághegyen pihen a nyár hosszasan,
nyújtózik egyet még utoljára,
levelek hullnak földre hangtalan,
színek fakulnak most már halványra.
 
Ősz-ráncokat gyűröget szorosra,
tavaszra újra életet merít,
vágy-csókokat lop később titokban,
melyet a szerelemmel egyesít.
 
Fakul a nap fénye, már szomorú,
virág-illatot söpör az estben,
visszatér majd a napfény-koszorú,
de most falevelet gyűjt serényen.

Próza - 4

Csillagok fénye

Közel negyven éve történt. Egy májusi este, úgy kilenc-tíz között. Nálatok voltam /másod-unokatestvérek voltunk?... jól tudom?... hmm... sose voltam tisztában az ilyen titulusokkal.../. Ültünk kinn az udvaron, Te egy padon én a favágó rönkön. Szép este volt. Csillagfényes ég, lágy meleg szellő, a természet neszezett köröttünk. Megnyugtató világ ölelt magához bennünket és befogadtuk ezt a világot.

Akkor még nem tudtam semmit sem!

Akkor még nem értettem semmit sem!

Akkor még talán Istenben is hittem!

Karodban kicsi lányod. Talán egy-két év körüli volt. Pici tündérke. Nem volt álmos. A maga módján csacsogott, kicsi kezével a hajad húzta, arcod simogatta, rád nevetett, az orrát az orrodhoz dörgölte, felkacagott mikor mímelted a prüszkölést. Ha egy irodalomkritikus "olvassa" a "képet" azonnal giccsnek nyilvánítja. Nekem nem az volt.

Emlékszem, ahogy magadhoz ölelted és végtelen szeretettel halkan dúdoltál neki dalokat és "meséltél". Talán nem tudom már szó szerint idézni, de valahogy így hangzott.

/Hiába vett körbe a világ, hiába voltam én is ott, Ti csak ketten léteztetek, Te és Ő, Ő és TE... sajnos nincs más kifejezés erre... pedig nem két lény voltatok... eggyé váltatok... együtt léteztetek/

-"kicsi lányom nézd a csillagokat... ott laknak az angyalok. Ott fönn édes pici angyalkák játszanak egész nap. Vidámak, nevetnek és soha nem lesznek felnőttek. Soha nem fáj semmi nekik, mindig egészségesek... és mindig tortát esznek... és nem mondja nekik anyuci, hogy - nem szabad, mert ártalmas! És mindent a kezükbe vehetnek, még a könyveket is bekenhetik csokival!! Tudod picikém, nem kell keserű gyógyszert bevenniük, nem kell a szurikat érezniük. Látod azt a fényes, nagy csillagot? Ott lakik biztosan Szent Péter. Ő egy nagy szakállú, morcos öregember, de a szíve aranyból van. Meglátod, mindig megsimogatja majd a fejecskéd, és ha nem látják a többiek ad puszit is arcodra. Amott meg arra északon, az a kék fényű apró csillag biztosan a télapó bolygója. Ott tartja a rénszarvasait, és mikulás napján elindul a világba telis-teli ajándékokkal. Emlékszel? Ő hozta neked a sok finom csokit és azt a nagy tigrist is, amivel alszol a kiságyban. Jézuska nem tudom hol lakik... ha létezik egyáltalán ...

/ezt furcsán, szinte szemrehányóan mondtad/

... nézd azt a fehér sok-sok csillagot... ami szinte egy hosszú, kanyargós útnak látszik... úgy is hívják, hogy tejút. Ott játszanak az angyalkák. És ott nem baj, ha elesel, nem ütöd meg magad, bárányfelhők vesznek körbe, vigyáznak rád. Az angyalok látnak mindent onnan fentről, minket is... engem is.

Tudod pici lányom, akik korán az égbe költöznek, azokból születnek az angyalok... Isten világának legszebb teremtései... én-kicsi-angyalkám... én-édes-szép-kicsi-angyalkám..."

És mondtad... mondtad... mondtad. Pici lányod már jólesően szuszogva aludt a karodban, de TE mondtad tovább, szinte már csak magadnak. Szemed furcsán fénylett. A csillagok fényének véltem.

Akkor még nem tudtam semmit!

Akkor még nem értettem semmit!

Akkor még talán Istenben is hittem!

Emlékszel Muci erre az estére?

Évtizedek óta nem láttalak, nem hallottam hírt felőled, de ma már tudom, hogy az az este, éjszaka soha nem múlt el, reggel nem kelt fel a nap.

Élsz itt a földön, de a lelked a csillagokban.

Egy pici angyalra vigyáz féltőn, aggódó édesanyaként.

Pár hét múlva tudtam meg, hogy leukámiában meghalt édes pici lányod.

Ma sem tudom elfogadni. Ma is a csillagok fényét látom a szemedben és csillagok "fénylenek" az én szememben is.

Akkor még hittem Istenben!

Próza - 3

 Árván

Újra kinyitott az iskola kapuja, vidám gyerek sereg lépett be rajta. Nyári élmény a szívükben, sok vidám nap, a táborozás tüze, új szerelmek, mind-mind bennük él még. Kis elsősök izgatottan, kíváncsian, még édesanyjuk szoknyáját fogva, a tanító nénire várnak.
  Tanító néni belép, hellyel kínálja a kicsiket, és a szülőket. Szeretettel köszönti őket, és barátságosan elmondja az iskolai követelményeket.

    Mama! Pisilni kell! – súgja félhangosan egy kisgyerek.

Tanító néni rá mosolyog, inti, menjenek.

Hét év telt el, nyolcadikosok lettek.

Kicsengetnek.

A folyosókon mindenki jön és megy, iskola rádióból disco, gyerekeknek telefonjából rap, és hause zene szól.  Tanáriban is kávé szünet. Mesélnek egymásnak, ki hol, mikor, kivel volt üdülni, sátorozni, táborozni, nyárvégén következő évet együtt megbeszélni.
Első nap így telik el, lazán, és jókedvűen. Kicsik a szülőkkel, a nagyok vagányan, nagy mellénnyel a többi gyerekkel.

- Osztály vigyázz! – a 8.a osztály hetese az osztályfőnöknek, Ági néninek jelentett…
   
 - Köszönöm a jelentést, üljetek le. – mosolygott a tanárnő.

Végig nézett „kis tanítványain”, büszke volt rájuk.
Beszélgettek és meséltek, örültek egymásnak. Tudták ez az év emlékezetes marad számukra, az utolsó együtt töltött év, utána mindenki elkezdi az új diák éveit valahol máshol, egy új iskolában.
Tanultak sokat, együtt buliztak, félévkor eljött a pályaválasztás is.

- Kati?  Te a fodrászatot jelölted be ugye? A jelentkezési lapod kérem, írasd alá légy szíves holnapra a szüleiddel! Köszönöm! – mondta az osztályfőnök.
 
- Péter? Te festőnek jelentkeztél a Déri-be…. Egy pillanatra megállt a mondanivalóval...
 
- Igen, tudom, a nevelő Julika nénivel aláíratom. Semmi baj, tanárnő ne érezze magát kényelmetlenül. Már megszoktam... – válaszolta Péter, de a szemében megbújó szomorúságot a tanárnő is észrevette.
Nagyon sajnálta fiút! Kora ellenére Péter szinte felnőttként gondolkodott. Mindig is érezte, hogy ő másabb, mint a többi állami gondozott gyerek, s nagyon sajnálta, ha észrevette, vannak akik a helyzete miatt gúnyolják. Tudta ez egy életre megbélyegezi.

    Elég, ha az orvosnál az asszisztens megkérdezi tőle: anyja neve? Ezzel egy fájó sebet szakít fel. Nincs anya, aki szeretettel magához öleli, s ha kell élete árán is megvédi. Anya nélkül nőni fel lehetséges, de más ember "születik".

Vers - 8

Elmúlást üzenő

Mit gondolsz te ősz,
hogy félresöpörsz
tarka faleveleket
és kezed gyűröget
szürke felhőt, ködöt,
a nap is elköltözött,
virágszirmokat lopsz,
leszüretelsz lombot,
s jön a tél utánad,
pihennek a vágyak,
majd a tavasz merít
életet, álmot megint
fényből és melegből,
aztán kibomlik a nyár,
mit testem-lelkem vár,
s utána ismét te jössz,
az elmúlást üzenő ősz.

Vers - 7

Nyár után

Lopott pillanatokban fény hull az arcomra,
őszi napsugár merít a gondolatokba,
szelíd szelek szárnyán száll a fakó falevél,
a fáradt füveken megpihen, álmot remél,
virágszirmot söpör léptem a kopár kertben,
az elmúlás ködös képet gyűröget bennem,
az élet örök vándor, mindenkor megy tovább,
csak szívemben őrzöm a nyár lángoló dalát.

Vers - 6

Őszi hangulat

Hűs hangulat gyűrögeti a lelkemet,
a nap az égboltra tétován tereget
sugarakat, az ősz lopakodik lassan ,
az élet lép tovább minden pillanatban.

Emlékké enyészik a nyár, a gondolat
merít majd belőle szerelmes sorokat,
elillant virágillat őszi dalt regél,
szél sziszeg, az ágtól válik a falevél.

Pihenni készülnek a kopaszodó fák,
lehullt lombjuk a földön mond ódát,
elmúlást szavalnak az erdők, a kertek,
siratnak nyarat, avarban a csendet.

Hűs hangulat gyűrögeti a lelkemet,
szürke köd jár benne, halk eső csepereg,
bármit elsöpörhet a végtelen idő,
nem sajnál sohasem senkit és semmit ő.

Vers - 5

Őszi liezon...

Csókot lop még a nyár
ág hegyén. Napsugár
táncot jár, falevélt
szellő ráz, úgy zenél.
Bársony tűz, méz a nap
fényt merít, szárnyra kap
szél söpör,kergetőz'
bekopog, itt az ősz…
Ködpaplant gyűröget,
még ily ‘allűröket!
Sóhajtott száz virág,
hajlongnak intenek,
szirmokat hintenek...
Könnyeik hullanak;
lesz- e még újra Nap,
az élet majd szárnyra kap,
hoz tavaszt, álmokat,
nyíló vadvirágokat…?