„Ez te vagy, csukott szemekkel az esőben. Ki hitte volna, hogy ilyet csinálsz? Sose láttad magad ilyennek.   
Nem is tudom, hogy mondjam el. . .
Vannak emberek, akik szeretik bámulni a holdat, vagy a naplementét, a hullámokat, vagy. . . Azt hiszem, tudod, milyen emberekre gondolok. Vagy talán nem. . .  A lényeg, hogy jól esik ilyennek lenni. Küzdeni a vacogással, érezni, ahogy az eső átáztatja a pólód és a bőrödet mossa. És az érzés, ahogy a fű puhán nő a talpad alatt. És az illat. . . És az eső nesze a leveleken. . . 
Ilyesmikről írnak a könyvekben, amiket sosem olvastam. Ez te vagy. . . Ki hitte volna?  Te vagy. . .”

Kiírsz egy monológot egy filmből, ami neked sokat jelent, de a többség azt sem tudja, hogy létezik ez a film. Érdekes vagy. Kiállsz a gyengék mellett, az igazság mellett, nekimész a hatalmasabbaknak, erősebbeknek is, csak, hogy védd az igazságot. . . Ha belehalsz is utána.
Csodálod mások kitartását, könyörögsz az erőért, ami téged is olyanná tenne, mint ők,   . . . de legbelül mégis tudod, soha sem leszel olyan. Megéled a sorsod előre, aztán bátran várod a holnapot. . . Holnap mégis újra rettegsz, és gyenge vagy. Ez te vagy, pedig még mindig nem hiszed el. Ott voltál, döntöttél . . . te egyedül. Nem tudod miért, hogyan, kinek engedtél. Kitartasz, csak másképp, mint azok az emberek, akikre büszke vagy. Felnézel rájuk, pedig ők is hibáznak. 
Már azt keresed, hogyan segítesz majd azoknak, akiket eddig nem értél el. Magadban beszélsz, mert nincs, aki meghallgasson. Vagyis van, de olyat keresel, aki megért. Gyöngédségre vágysz, és ettől leszel gyönge. Saját verseidet olvasod. . .  mind olyan, mint egy idegené. Saját sebeidet, saját magad martad, furcsa szívedbe. Ki hitte volna? Volt, aki megszeretett. Sosem hitted volna el, ha nem látod saját magad. Most itt állsz az esőben, nem menekülsz el. Átázol teljesen, ez másnak kellemetlen lenne. Te mégis élvezed. . .  Nem látni a könnyeid, mert az eső is velük együtt csorog az arcodon. . .  Néha dühöngsz, mert minden igazságtalan körülötted. Most mégis nyugodt vagy már. Nem menekülsz, nem mozdulsz, csak tűröd, ahogy az eső elbánik veled csendesen. Aki elmegy melletted csak mosolyog rajtad, kinevet, bolondnak tart. . . Azt hiszik őrült vagy, mert megváltoztál. Pedig ez te vagy. . . 
Te voltál eddig is. Most sem lettél rosszabb, csak eddig sem voltál jó. A gondolataid tisztábbak lettek. Megértetted beteljesült sorsod. .  .  Tudtad, hogy így lesz, csak nem tudtad mikor. 
Nem bánod az esőt, a hideget, a kiszolgáltatott szánalmas önmagad. Ez vagy te. . .  Énekelni van kedved, de magadba fojtod. Nem adod fel soha, igaz? Önként, nem adod fel. Döntöttél, azért állsz most itt egyedül, csukott szemmel az esőben. Akkor térsz magadhoz, mikor egy puha kéz megérinti csuromvizes karodat. Nyugalmat találsz. . . Fentről vigyáznak rád.
Tudják, hogy ez is te vagy. . .