Hűvöslő, vajdasági estbe merítem
ujjam végén táncoló, bűvös tollamat,
megmártózva hófehér-ezüst színben,
hegye nyomán egy tündöklő hold maradt.
 
E látványos, ritka égi jelenség,
mostantól nagy feladatra hivatott,
számára kőbe vésett szent kötelesség,
hogy fényével ölelve, teérted ragyog.
 
Vakítóan vibráló játszi sugárral,
széles fény-ösvényt varázsol lábad elé,
lelked körbeszövi csillám-fonállal,
s mintha a szíved is megérintené.
 
Tested ha ízekre tépné a bánat,
vérengző tigrisként száll szembe vele,
fojtó mérgébe még ő is belesápad,
s meghátrál gyáván, vinnyogó ellenfele.
 
Végzi tisztességgel mi kiszabott dolga,
őrzőangyalként kísér életed egén,
érted az égről lehullna a porba,
s megperdülne a világnak tengelyén.
 
Kérded, miért e túlzott lelkesedés?
Te hoztad el nekem a fénylő napot,
veled a sírás is gyöngyöző nevetés,
ezért cserébe tőlem a holdat kapod.