Most honnan legyél enyém?
Magamhoz merről varázsoljalak?
Hol az az egyetlen, teremtett pillanat,
miben elindulsz felém,
hogy ezt az űrt itt ketten töltsük be?
Úgy hiszem, volt egy perc…
Bepárásította a „talán” lehelete,
de már tűnt is tova.

Elhasadtam mint a fa,
s most itt ül a két.én a földön.
A „csak-veled-merész”,
és a „nélküled-ostoba”,
ám mindkettő tanácstalan.
Nekik nem elég az én szavam,
balra, jobbra kókad kis fejük,
s érzik ám, hogy bár nem ellenük,
de értük sem kél a nap.

Hiányodat bezárják mellém a falak.
S eltűnődöm, mi szenved jobban:
a szeretet, vagy az önös érdek?
Hogy igazán te vagy a fontos,
vagy csupán magamért reméllek?

Átlátszó, rezzenetlen hatalom az isten,
arca halotti maszk.
Csak figyel, vajon meddig bírom itt lenn,
s halni nem küld ugyan,
bár élni sem maraszt.

Nyikorogva gördül perc után perc,
csak kattog a kis műanyag óra.
Nyílik a nélküled-éjjel
hetes kapuja újra, s kakasszóra
tán eldől életben melyikünk marad.
(Oly sok itt a rab, dirib-darab…)

A magány néma mester, most mégis rámnevet:
- A paklit megkevertem. Gyere!
  Amúgy, lehet vissza se jön…
  Vagy te halsz meg mire pirkad…

Így játszunk némán reggelig.
S csak kattog, csak kattog az óra
tik-tak… tik-tak…