Százszor halok meg,

és százszor támadok fel,

és mondom únos untalan,

mint buddhista szerzetes az imát:

„Egyszer az enyém leszel.”

Egy percre, egy múló pillanatra,

mert több nem is jár.

Egy percre, egy múló pillanatra

‘számomra egy örökkévalóság.

Egy percre, egy pillanatra,

még a szemedbe nézhetek,

Egy percre, egy pillanatra,

együtt lehetek VELED!

Egy percre, egy múló pillanatra,

az idő mégis megáll,

Egy percre, csak! Egy pillanatra,

átölelhetlek talán, és csókod,

csak egy percre, leheletként enyém,

és tüzel a múló pillanat,

Tovább, tovább, még tovább!

Az álom elragad, és elragad a vágy.

Rózsaszirom tested, karomban pihen,

Csak! Egy percre,

         Csak! Egy pillanatra!!!

S már nem álmodom tovább.

Mert hideg a csend közöttünk,

         súlyos, néma, elutasító! Csend!

 Nincs meggondolatlan perc,

         Nincs könnyelmű pillanat,

Milyet egy este, egy tánc,

         varázsa néha oly könnyen ad.

Csak végtelen távolság,

         Mely tágul, mint világegyetem,

és hiába minden igyekezetem,

hogy egy múló pillanatra elfeledd,

a köztünk feszülő végtelent.

A TV.- nézem, - benne zarándok menet,

hitüknek korbáccsal adnak véres üzenetet.

Arcukat nézem, a fájdalmat keresem,

de földöntúli boldogsággal

JÉZUST üvöltenek.

S vajon hallja - e Jézus ?

Vajon látja-e Isten ?

E nyomorult menetet.

Lelkem sebeit én is így,

napra-nap tépem fel,

és vágok melléjük újat,

az áldozat teljes legyen!

S mint Jézus, s mint Isten

ez áldozatot

         nem látod Te sem !

S mint hitben megátalkodottat,

ki önként próbál kereszthalált,

nem riasztja, hogy könyörgése

az égből még választ sem talált,

és kínok-kínját éli meg boldogan,

mert a Jézus,

az Isten Őbenne van !

Úgy élem meg én is,

e fájdalmat boldogan, bár tudom,

e szárnyszegett szerelem

túlmutat, -- a halálomon.