Nézem a hajnalt, ahogy a fény felragyog

s tépi szét az éj sötét brokátját,

a hold már sápadtan mosolyog

köszöntve öreg, hűséges égi társát.

A felkelő nap a tó fölé hajol     

s fényhídon küldi az éltető reményt:

Ébredj világ! Elhoztam az új napot! , A fényt!

Kinek része, születés, boldogság az életben

kinek küzdelem, fájdalom az elmúlásban.

Ez kavarog, fortyog szüntelen az örök körforgásban.

Csak az idő múlik monoton percegéssel,

oly minden mindegy egykedvűséggel.

Persze ez nem mindig ily fekete-fehér

olykor a legnagyobb fájdalomból  

születik meg a legcsodálatosabb remény.

A tájra most köszönt rá a reggel

harmatban fürdőzik fű, fa és virág

s az ág végén megülő vízcseppen

szivárványra törik szét a ráeső sugár.

A feltornyosult felhők rajzolatában

keresem homályos árnyalakod      

s mint elfojtott forrás felbugyog

a gondolat bennem,

hányféle átkot kell még szétfeszítenem

hogy eljussak hozzád,

s nyugalmam én is megleljem.