Köszönöm kedves János, hogy olvastál.

Pusssssz! Évi

Nagyon szépen köszönöm kedves Juditka, hogy olvastál.

Szeretettel: Évi

Drága Marikám!

Köszönöm szépen, hogy olvastál. Egyetlen egyszer jártam úgy életemben - egy kis magánvállalkozásban működtetett kis ABC-ben, ahol nem a tulaj volt az eladó, hanem egy alkalmazott fiatal hölgy (lányom lehetett volna, olyan korú) - hogy nem mosolyogtak vissza rám és én szépen, udvariasan kértem, kérdeztem és szinte válaszra sem méltatott a hölgy, csak a kezével intett, hogy hol találom az árut. Mondanom sem kell, hog nagyon megdöbbentem és lefagyott az arcomról a mosoly. Ez nekem annyira rosszul esett, hogy majdnem elbőgtem magam, a családom meg is kérdezte amikor haza értem, hogy mi a fene van velem. Olyan rossz lett a hangulatom - no de szerencsére én hamar kirángatom magam -velem még ilyen nem történt. És én elgondolkodtam. Huszonéves lány - annyi idős mint az én lányom, de ő is mindig mosolyog, no és amit össze tudunk ökörködni, nevetni, egyszerűen még mai napig is amikor telefonon (is) értekezünk, van úgy, hogy percekig nem tudunk megszólalni a nevetéstől mert ő is mond egy hülyeséget, én is, no és már készen is vagyunk. De ugyanígy vagyok a fiammal is, pedig ő is már ide's tova 4o éves- vajon miért nem tud mosolyogni, miért nem tud kedves lenni és ilyenkor elképzelem a szituációkat, az életét, a szülői hátterét, megpróbálnám megérteni a lelkivilágát. Szívem szerint megkérdeztem volna tőle,  hogy mitől ilyen, miért nem mosolyog vissza rám de annyira megdöbbentett a közömbössége, hogy még sem tettem.

Szeretettel: Évi

No igen, kedves Melánia!

Ez a Kati néni lehet, hogy "mosolyogva ment tanítani", de az tényleg nem tanítás, ahogy ő végezte. Az egyik unokám mesélte egyik alkalomkor - mert megjegyezte, hogy no, megint a Béla bácsi fogja tartani a töri órát, nem szeretem (pedig imádja a történelmet) minden tantárgyból 5-ös szerencsére és megjegyezte, hogy "tudod mama, Zsuzsa néni nyomába sem léphet (ő volt a történelem tanár, az "igazi") Béla bácsi előveszi a tankönyvet, szó szerint felolvassa az anyagot, utána azt mondja, hogy na az óra hátralévő részében olvassátok ezt és ezt". No igen, megállapítottuk, hogy ez aztán tényleg nem vérbeli pedagógus, a történelmet - no meg úgy összességében minden tantárgyat csak úgy felolvasni? - így tanítani az a tantárgy és a pedagógus pálya megcsúfolása. De szerencsére Béla bácsi csak helyettesítő tanár volt amíg Zsuzsa néni beteg volt. Ez a történet jutott eszembe "Kati néniről". Erre a szép hivatásra is születni kell - én úgy gondolom -no és végtelenül szeretni a gyerekeket. Egyszer írtam egy prózát arról, hogy lehet-e jó pedagógus az, aki nem szereti a gyerekeket - mert kíváncsi voltam a véleményekre - minden mással foglalkoztak a hozzámszóló kedves klubtagok, de a kérdésemre nem kaptam választ. Azóta is foglalkoztat ez a téma, lehet, hogy ide majd felteszem, mert úgy ítélem meg, hogy a Cinkében több pedagógus is tag.

Igen, kedves Melánia az üres mosolynak sincs értelme, de érzi azt az ember, hogy van-e mögötte érzelem, vagy csak mert "úgy illik" üresen mosolyog valaki. Természetes, hogy vannak az ember életében hosszabb-rövidebb periódusok amikor úgymond az ember a háta közepére sem kíván senkit, főleg nem egy mosolygós fazont, amikor ő maga pedig tele van gondokkal, problémákkal, szomorúsággal. Nyilván ilyenkor nem dobja fel egy mosoly, a másik bárhogyan is erőlködik. De ezek a hangulatok elmúlnak, de mégis csak jobb ilyen hangulatunkban a másiktól egy mosoly, mintha ugyanolyan szomorú, keserű, életunt, közömbös arc tekintetene vissza ránk.

"Temperamentum, érzésvilág" nyilván meghatározó tényező, hogy előkerül-e a mosoly. A mosolynak is vannak fokozatai. Mert találkoztam én már olyan emberrel, aki mindenen vihog - ha kell, ha nem - a bárgyú mosoly örökké ott van a szája szegletében, no nem, ez nem mosoly. Én úgy fogalmaznék, hogy a mosoly (is) a lélek tükre. Nyilván ha a lélek betegeskedik, a mosoly is elmarad. Nem kell mindenáron mosolyogni, csak ha az igazán szívből, derűből, szeretetből jön. Csak az ilyen mosolynak van értelme és úgy gondolom, hogy nem is képes erre minden ember.

Mivel nem vagyunk egyformák, én is úgy gondolom, hogy mindenkinek meg kell találni a saját stílusát írásaiban, ugyanakkor természetes, hogy nem csak vidám dolgokról írunk, ha mondjuk fájdalmunk van, fáj a szívünk, ordít a lelkünk, nyilván nem mosolyogva írunk.

Nagyon szépen köszönöm értékes kommentedet kedves Melánia.

Szeretettel: Évi