Mikor karjába emelt az est,
mint festő, holdkaréjt, csillagot fest,
az ég bársonyfekete vásznára.
Reménylámpást gyújt, mint tegnap,
pedig tudom, nem jön ma sem el.
Rám szakad az éj, mint gyermekét megölel,
álom fátyollal takarja szemem,
őrült képek cikáznak, lobban lángja,
a szerelem haldokló parazsán.
Vártam rád, de nem jöttél,
csak vádak sikoltanak agyamba,
halálhörgés a remény
és néma szavak döfnek belém.
Kegyetlen a hajnal,
hisz fénye egyedül talál,
nincs senki az ágy túloldalán,
csak hideg párna, meg takaró.
De várlak, mert várni kell,
mint síró gyermeknek anyjára, ki nem jön el.
maszatos kezével törli arcát,
és nem békél a világgal, mert fáj neki.
Fáj nekem is, még ha tudtam is,
hogy a magány, mint bujdosó madár
fészket rak szívembe, s talán ott marad örökre.
De nem akarom, kiált a lélek,
mert szállni akar, szabadon, párban,
ahogy a gerlék tavaszi nászban.
Most az éj, kegyetlen varázsló,
fénnyel képedet rajzolja a falra,
megérintenélek, de a semmi kifolyik ujjaim közül,
és a tegnap emléke, a holnapot felfalja.
Meg nem élt álmok botorkálnak
a hajnali ködben.
Fagyos karjába emel az idő,
s a nincs tovább karmolta sebek
lassan beforrnak.