http://www.youtube.com/watch?v=j5nAHYcnPqA

Kinézek az ablakon. Elszívok egy cigarettát. Valójában nem dohányzom, vagyis nem mondható hiányérzettel összefüggésbe hozható cselekvéssorozatnak, inkább csak a hangulat kedvéért teszem. S most ilyen a hangulatom. Kifelé fújom majd a füstöt, ne menjen be a szobába, még akkor is, ha nincs senki, akit rajtam kívül zavarna. 

Több km hosszan ellátok a házak felett. Ablakaik – a közeliek, mint sötét szemek – a távolban ponttá zsugorodnak. 

A 2x2 sávos országút hosszú, üres fénycsíkja. 

A rendőrlámpák sárga villogása. 

Holott tudom, az útnak nincs vége, nagyon messze mégis mintha a végét látnám. Belevész a sötétségbe. Valamiért a mélység érzetét kelti bennem. 

Néha egy elhaladó autó gumijainak surrogása, ilyenkor a fényszórók vagy hátsólámpák fényei. 

Valahol egy kutya ugatni kezd. Valahonnan egy másik válaszol neki. Talán beszélgetnek? Állati nyelven történő állati kommunikáció. 

Mindezt leszámítva csend van. 

Egyébként tökéletesre fejlesztettem életem csendélet-jellegét, az egyhelyben mozgás élményét, amelyben fikció (és remélhetőleg esztétika) minden, s melynek dinamikátlanságán csak Dalma időnkénti megjelenése képes változtatni. Visszatekintéseim ezekre az alkalmakra fikcióváltozatok, mivel egyetlen folyamatot sem vagyok képes teljes egészében ugyanúgy átélni. Az emberi elme utólagos átélése kvantáló, és történéseink megállított – felfutással, holtponttal és lefutással rendelkező – átélés-kvantumokba foglalható élmények, amelyek látszólagos egymásutánisága megteremti a mozgást, vagyis a valóság illúzióját; ezt csak a fikció szintjén élhetjük át újra és mondhatjuk el ismét. 

Cselekvéseink mozzanatai önmagukban magányosak, de ezek összefűzése – immár láncolata – azt az érzetet kelti, hogy mindennek a mozgatórugója én vagyok, hogy én teremtem meg a világot. A Világ tehát olyannak látszik, amilyennek én láttatom; illúzió és valóság, fikció és bekövetkezés… Hogy miért mondom el mindezt? Valójában magamnak dokumentálok. S ezen a ponton megint eszembe jut Ricoeur, aki azt állítja, hogy el kell mondanunk magunkat valakinek, ha másnak nem, akkor legalább a narratíva útján önmagunknak, mert ez a létezés egyik bizonyítéka, így lesz életünk hiteles… Momentán jobbat én sem tudok. 

Hideg van, fázom. Lehűlt a szoba, valamit fel kell vennem. 

És elégett a cigarettám is.