S mint szégyenben égő leányanya

- kire mindenki más büszke volna -

frissen született gyermekét

folytja vödörbe, kútba,

majd rejti újságpapírba, kukába.

Úgy rejtem én is ‘mosolyba’

e kéretlen késői újszülöttet,

e frissen szült tébolyt,

és küldeném egy más világra,

mert Neked nem kell ilyen árva.

Belefojtom bánatom majd

sok-sok riherongyba.

Kinek szeme, kinek haja,

kinek teste lesz majd

olyan tán mint tiéd.

Odahazudlak

         minden ölelésbe

         minden csókba

         minden szeretkezésbe,

szüntelen keresem náluk

gyönyörtől felszakadó sóhajod,

aztán mindezért fizetve

mindettől megundorodva,

                   kétségbeesve

rátámadok majd

         gyenge önmagamra.

Kiűzlek álmaimból

ki a rideg valóra.

Tudd meg Te ‘bennemszületett’

miért sir e keserű óda.

Milyen ha ellökik kéregtő kezed,

s az kinek nyújtod

         csak furcsán nézeget

s utálkozva elsiet AZ

kiért feszült meg

         töviskoszorúba szorított lelked.

Te most csak mosolyogsz ezen.

Én hiszem erősen

         bár ne úgy legyen

hogy majd egyszer

mikor már nem lehet,

mikor már mondanád

         de nincs kinek

olvasva verseim

         kinek büszke múzsája vagy

bánni fogod,

hogy nem élhetted át

a bennük rejlő varázslatot.

Ki írta nem lesz ott veled,

hogy felitassa szerelmével

a keserű könnyeket.