Fóliába összerakta álmait, becsomagolta és egy vödörbe tette vágyait. Aztán felakasztotta palláson a fogópárra, hogy majd leveszi ha megteheti, vagy kiássa, mint otthonából elűzött sváb a szerszámait, ha újra hazatérhet. Lement dolgozni, de ott semmi nem volt, hogy szép és jó, csak hogy hasznos legyen. Sorvadt ott a munkás, sorvadtam vele én is. Pediglen az álmok, a vágyak, mintha megnyúltak volna, az oszlopok egyre magasabbra, egyre elérhetetlenebbre kerültek a vödörbe, a fóliába. Por is szállott rája. Nem hogy bajtársa lett volna, hanem ellensége lett a sorstársa. Munkatársnak mondják... Össze vesztek a jutalom falaton, szíven szúrták egymást. Fenn - a felhőkarcolók tetején - ma is látják fóliába vödörbe csomagolt álmokat vágyakat. Majd leveszik a hozzátartozók mikor temetik, rádobják és elfedik velük együtt. Mint ahogy azt is hogy, a munkának már nincsen becsülete,  "Mint a golf áramlat megfordúlt a közmondások értelem is :aki nem dolgozik az egyék csak". Leveszik kalapjukat. A földre űzött, lázadó angyal meghajol, megint jól dolgoztam. Csak a cigány  játszik nekik még egy nótát a hegedűn, legalább az a perc legyen szép, mikor a munkás végleg itt most végleg elszenderül.