Szalonnabőr

A keskeny sarlóvá fogyott hold bosszankodva zsörtölődött magában, mert egy arcátlanul karcsú felhőfoszlány, mintha csak a türelmét próbálta volna mérlegre tenni, újra és újra eltakarta előle a kis palócfalu porlepte utcácskáját.

Dehogy zavarta volna őkelmét, hogy vaskos bársonyba burkolóztak a lágyan ívelő kerítésekre fűzött, fehérre meszelt házfalak. Hiszen nemigen volt azokon semmi, amit ne láthatott volna már unásig, hanem azt a kertek alján osonó, hetyke kalapot, mely épp az imént vált el a tölgyes lankáin megnyugvó erdei út sötétjétől, semmiképpen sem akarta szem elől téveszteni!

A szekér árnyékában szundikálgató göndörszőrű házőrző, még csukott szemmel is tévedhetetlenül érezte, hogy az ősidőktől fogyó és hízó, nagy kerek fehérség, végre egy kicsit felhagyott leskelődésével.

Kutyafejében kesze-kusza gondolatokat indított a keskeny sarló formájú fény látványa, amivel egyelőre nem is volt különösebb baj, mert gyenge volt még abban az élet, mint a keletlen kifli-tésztában. Ám a nyugalmas idők éppen úgy fogyatkoztak, ahogy az opálos világosság napról-napra vastagodni látszott. Olyankor egyre kellemetlenebb energiák ostromolták amúgy is túlérzékeny idegrendszerét, és mire olyan kerekre hízott a fény, mint a forró kemencéből kihalászott, mennyei illatokat párázó langalló, végérvényesen elviselhetetlenné vált az érzés. Másként volt az elviselhetetlen, mint amikor a gazdi tejföllel mázolt pofijú csemetéi, végleg elunták a vén kenyeres pajtás telhetetlen kuncsorgását, és nagyokat toppantva tették egyértelművé, hogy az apróra apadt kenyérlángoson nem szándékoznak tovább osztozkodni. De, hogy az is elviselhetetlen volt, annyi bizonyos.

Mint ahogy arra is mérget lehetett volna venni, hogy Bundás idegei holdtöltekor éppen úgy voltak, mint az öreg Gáspár kivénhedt, ütött-kopott hegedűjének húrjai, melyek az agyongyantázott nyirettyű egyre durvuló nyúzásától meg-megreszketve, a végső pillanatig próbálták tartani magukat.

Bár… a kutya mégiscsak jobban állhatta a sarat, mert az ezüstös húrok, a feneketlen torkon leeresztett vörösbor mennyiségének függvényében, úgy kezdtek pattogni, mint a kisbíró erősen kihízott mentéjének gombjai.

Jó esetben a két vastagabb még megmaradt, de azok is csak úgy menekülhettek, hogy akkorra már a legények többsége hazaszivárgott, a kocsmáros meg végleg elunva a vén cigány meddő kínlódását, zárórát kiáltott.

A borjútermetű kuvasz sohasem ugatott feleslegesen. Hét év szolgálat elegendőnek bizonyult, hogy tévedhetetlenül megkülönböztethesse az imbolygó járású éjszakai vándorok borgőzös jámborságát, az alattomban lopakodó tolvajléptektől.

Az udvaron árválkodó rozzant szekér árnyéka, nem csak a teliholdas, fülledt éjszakák áloműző fénye elől nyújtott némi menedéket, de azért is jó helynek bizonyult, mert onnan ráláthatott az utcára, de még a kertalját dézsmáló, vadakat is megneszelhette.

Lehunyt szemmel heverészett, de végzetes könnyelműség lett volna azt gondolni, hogy mélyen alszik, hiszen épp az imént billentett néhányat kajla fülein.

Az óvatos léptek alig hallható surranásait, jótékonyan nyalták fel a szélesre hízott fűszálak, mit sem törődve azzal, hogy Jóska amúgy is úgy osont, mint egy indián, hiszen kislegény korától kajtatta már a Romhányt ölelő erdőket.

- Milyen jótékonyan takarja a holdat az a kis keskeny felhősáv; morfondírozott gondterhelten a fiú, miközben hatalmasra tágult pupillákkal vizslatta a szekér alját.

Meglepte, hogy a hű ebnek nyomát sem lehetett látni.

- Csak nem szökött ki a mihaszna? Bár… eddig nem volt szokása és jobb, ha ezután sem lesz az, mert Janibá bármit megbocsát, de a hűtlenséget sohasem, annyi bizonyos!

- Beszélték a faluban, hogy valamikor gyűrűs menyasszonya volt egy lány, aki olyan gyönyörűnek teremtetett erre a világra, mint a frissen nyílott liliomszál.

Ártatlanságában már nemigen hajazott az említett virágra, és az öreg, ha utolsóként is, de csak tudomást szerzett arról a kiábrándító valóságról, hogy az ő liliomszála bizony más legényeknek is gyakran illatozott. Egy rosszemlékű csillagfényes éjen, amikor lehullt a csalásról a lepel, a lány lába elé vetette az eljegyzési gyűrűt, mit sem törődve, hogy az, éppen a sajátja volt. Mondják, hogy jó ideig, még a fejét is elfordította!

Jóska… élve a gyanúval, a megszokottnál is óvatosabban settenkedett a zöldellő krumpli hajtások sorában, de szerencsére egyetlen moccanás sem törte meg az éji nyugalmat, - leszámítva a tücsöknépség éktelen zsizsikélését, mert az bizony olyan elmaradhatatlan része már a nyári éjszakának, mint jó papnak a misebor.
Hanem amint épphogy csak megérintette a hátsóudvart záró kiskapu kilincsét, elszabadult a pokol!
Az alacsony léckapu eresztékei rozzant nyikkanást sóhajtottak a csont-fehérben játszó árnyék semmiből landoló súlya alatt, és mielőtt Jóska visszahőkölhetett volna, izzadt arcában érezte a nyugalmából kizökkentett eb kesernyés leheletét.

A gyűlölet mélyről szakadt moraja, már biztonságosnak látszó távolságból érte, de így is, majdnem a frászt hozta rá a délidőben, szinte túlságosan is jámbornak mutatkozó barát.
Néhány pillanat telhetett csak el, amíg farkasszemet néztek egymással, aztán az első ijedtséget legyűrve, némileg nyugalmasabb mederbe terelődtek az események.

Bundás, ügyesen megorrontotta, hogy sajnálatos módon, sikerült félreértenie a helyzetet, és óriási hibát vétett, amikor hirtelenjött zavarában földre küldte a legény lucernaszínű kalapját.

Lassan mindketten visszanyerték lélekjelenlétüket, és felzaklatott véráramuk, a meg szokott tempóhoz kezdett közelíteni.

Jóska csak most eszmélt, hogy formás kis vadászkalapja a lába előtt hever, de rutinos vadászként tisztán érezte, hogy ez, semmiképpen sem az a pillanat, amikor lehajolhatna érte.

A félreérthető mozdulat, bizonyára megpecsételné sorsát, mert ha az épphogy csak helyrebillent lelkiállapotú eb elértené a szándékot, a lomhának látszó test, úgy vetődne át a gyenge tákolmányon, hogy nem lenne benne köszönet, annyi bizonyos!

- Ki tudja, hová fajulhatna a dolog?

A kutya alig hallhatóan ugyan, de azért mégiscsak morgott, mert megszokta, hogy a szolgálatban nincs bratyizás.

- Ami nappal van, az, nappal van és valamirevaló házőrzőtől, sötétedés után, már nem illik számon kérni a jóindulatot!

Ahogy Jóska ijedtsége végleg szertefoszlott, nem állhatta a dolgot szemrehányás nélkül!
Visszafojtott hangon, véget nem érő dorgálásba kezdett.

- Ejnye te kétszínű ördög! Hát nem sül ki a szemed? Így rárontani egy barátra? Amikor csontot akarsz, mórikálod magad, mint egy útszéli? Most meg idegen vagyok? Hát mit képzelsz te magadról, mi? Na megállj csak! Majd adok én neked csontot, meg szalonnabőrt! Adok én… de olyat, hogy megemlegeted, amíg világ a világ! Felvernéd a falu nyelvét?

A szomszéd Julcsa úgy szétkiáltaná a dolgunkat, hogy még a hegyoldal is visszhangba borulna!
Aztán kissé megszelídülve, de azért feltétlen szigort színlelve mosta tovább az óvatosan öregedő eb fejét.

Te haszontalan! Te, ingyenélő! Szégyentelen vagy, tudd meg! Ne nyalogasd a kezem! Most már bezzeg nyalakszol, mi? Sejted, hogy most sem jöttem üres kézzel, ugye? Nem mondhatnám, hogy rászolgáltál! De ha már elhoztam, hát legyen!

Azzal előkotort a nadrágzsebéből egy jókora füstöltszalonnabőrt, és a hamiskássá lett eb pofájába ejtette.

Az meg néhány kaffantással elintézettnek tekintette a helyzetet, de azért a világért sem maradt volna el a legény nadrágszára mellől, félreérthetetlenül hozva Jóska tudomására; megmutatja ő bárkinek, hogy az általa őrzött portáról semmit sem lehet ám csak úgy kivinni! Még holmi szalonnabőrökkel felszerelkezve sem!

Az apró ablakból kihajoló karcsú alak látványa, aztán végérvényesen fátylat terített az árulás alamizsnájára. A megcsalt eb gyomrában feltörekvő nyugalom, biztos kézzel hessegette el lelkiismeretének utolsó kételyét is, hiszen a fiatal vadász izmos vállaira, aranyban játszó, lágy hajzuhatag borult. Bundás tisztán érzékelte a rózsás szeretethullámok jótékony rezgéseit, és kutyafejében a-képp rendeződtek a történések, hogy nagy baj, itt már semmiképpen sem lehet.

A nap már magabiztosan emelkedett, mikor a szélesre tárt szobaajtóban mélázó lány szokatlanul elcsendesedve köszöntötte a reggeli tejeskávéval bíbelődő édesanyját.

- Csókolom anyácskám!

- Jó reggelt kincsem! – szólalt szelíden az, és homlokon csókolta a szöszkét, de mintha kígyó marta volna, azon nyomban hátra is lépett.
A lány nyugalma úgy foszlott szét, mint a rózsatüskére pattant luftballon. Arca egy merő pírban állt, és hirtelenjében nem is tudta, mit is kellene mondania.

Talán egy perc sem telt a végtelennek tűnő, kétségbeesett szótlanságban, mely kettőjük közé állt, mire valamelyest rendeződtek a gondolatok, és az anya kimérten járatva tekintetét a gyűrött hálóingen, megszólalt.

- A Jóskát apád sem ellenzi…

- De édesanyám… vetette közbe idegesen a lány.

- Meg ne szólalj, te szégyentelen! Hazugságba márpedig, jobb, ha nem kevered magad! Egyébként meg… tizenhat éves létedre, már igazán megtanulhattad volna, hogy nem vágsz az öregebb szavába!

Szóval csak azt akartam mondani, hogy Jóskát apád sem ellenzi. Jóravaló dolgos legénynek ismertük meg, de hiszen az apja is az volt, világéletében. Aztán, ha szeretitek egymást… nem állunk az utatokba! Hát legyen! De tisztesség is legyen! Mert a magunkfajtának nem is igen jutott más, mint a tisztesség, meg a becsület! Hát… csak ezt akartam mondani.

Kutyánk meg amióta az eszemet tudom, mindig is volt. És ahogy kinéz a dolog, azok sem igen változnak, amíg világ a világ.

2012. augusztus 1.