A gondolat nem felejt. Minden reggelben ébred a tudat s véle az eszme mereng. Sárga csillag ragyog, billogként viseli mindanyiótok. Bezárva, megalázva, emberi sorsok magánya árt ma. Jöttön éledt a tettek mezején lépdel, az eszme s megkülönböztetett embereket. Ifjak, aggok, gyermeteget. Könnyek patakja csordogál alant. Kiszakít társadalomból, kiveti a hatalom magából s cinkosként némán meghajolt. Barátok, hitvesek, szerelmek, együvé érzőn emberek, könnyben, lesütött szemmel, tétlen kísér mindtek. Gettók, kiűzött otthonok, újonnan népesíti a kényszer áldozatok garmada. Sorsok, történetek, emberi népek könyörlete, nem élve a tettel, temet mindtek, gondolatban, mélyre. Gördülnek, csikorognak a fém kerekek, tárul s megnyílnak a ketrecek, zsúfolásig tömve, védtelennel. Keser, bánat, széjjeltépett vágyak, most minden fájhat, minden mit képzelet szült, mind keserbe vágtat. Zsarnoki kegyetlenség, bosszúban, kiéli mind, ki parancsra, cselekszik akarva, tettel temeti, mindtek. Nap Keletyével, indul újra s újra, emberek sikolya s halad napról napra. Szálittya a kesert, az ölelést, család anyák, apák, gyermekei megélnek, végleg. Sajnálom, lágerek kényszerű lakóit, mit a világtól elzárt, titkon borzalmak betöltik mind. Fel nem fogván, iszonyat s borzadály, melyben milliók eleik halálát. Nesztelen, a deportált tömeg, vacog, s éhségben, keser fogadalom. Túlélem, túlélem, s mégis feledem, gyengék, gyengén hullnak el, főleg gyermekek, érvék, néha többször agg korosztály. Megszűnik egy szív dobbanni Elhuny, elvész lassan mind. Barakból kihajítván őrzők tettel, testeket, megaláz, holtaknak árt. Még meleg, elhalt gyermeteg testeket, az udvarra, sárba, hóba vetnek, néha eső, olykor hó lepelbe temeti a természet mindtek. Nézi s megéli a harmatnyi ezrek, zokogás, siralom, üvöltök. Tétlenek, tehetetlenek, rögvest őszülő emberek, percek végett meggörnyedő egyedek. Szegett fejel, menetel, a csillagnak hűlt helye, ruhák levetve, mezítelen emberek. Van neve mindegyiknek van története, egynek, egynek s van családja, gyermeke, fivére, leánygyermek is vélem. Szép emlékek, boldog évek, hős szerelmek, boldog milliónyi eredet. Közelébb ér a végzet, letisztult a képzelet, őrjítő a kétely, vesztek s álmotok ringatya a valóságot. Értünk, miattunk történt a történelem, sajnálom s most kérek bocsánatot. Ártatlan vagyok de mégis vétkes, nem cselekedtem, mert még anno nem éltem, de szomor lelkemben, hogy ilyen megtörténhetett. Részvétem minden áldozatért, megbecsülésem annak ki még él. Él a tudat, mindtekben alant.