Anyám meghalt. Nem volt már fiatal, kevesebb volt, de többnek látszott, főleg a sorsának köszönhetően.

„Szegényke” – mondta apám sajnálkozva a telefonba, amikor közöltem vele a lesújtó hírt.

Jó pár évet lehúztak együtt, és csak ez a „Szegényke” szó jutott apám eszébe anyámról? 46 éves vagyok, mégsem vagyok meglepve.

Amikor megszületett a fiúnk, apámnak írtam, de annyit üzent vissza hetek múlva, hogy neki is van egy unokája. Köpni-nyelni nem tudtam. Mi az, hogy apámnak is van egy unokája? Miért, a fiam talán nem az unokája?

Nem nézte meg azóta sem. Folyamatosan teszem fel a képeket a közösségi oldalra, be sem jelölt bennünket ismerősnek, pedig egyetlen klikk, talán a világot jelentené most.

„Apám!!!” – Idegenül hangzik ez a szó... ez nem normális. Az hogy rám, a gyermekére nem kíváncsi még megérteném, de hogy az unokájára sem? Mit követett el anyám? Mit követtem el én? Mit követett el a fiam? Túl sok a „Miért...”

Anyám, aki egész életében ajnározta apámat, szolgálta, mint egy igásló, elnézte neki a mámoros éjszakákat is, és a rengeteg cafkát, akik borvirágosan, kegyetlenül röhögtek a képébe, míg apám még hazudni is röstellt. Anyám tűrte, mert „a legfőbb dolog a család” – hajtogatta mindig keserűen, mintha neki lenne igaza.

Aztán egy szép napon apám nem jött többé haza. Nem magyarázott meg semmit sem, csak nem jött többet haza. Ennyi.

Anyám mindenféle munkát elvállalt, hogy eltartson bennünket. Nem nyögött és nem szitkozódott. Elvárta, hogy illedelmesek legyünk mindenkivel, becsületesek legyünk, ne sározzuk nevünket. Tiszta ruhában járatott, frissen vasaltan.

Anyámat gyűlöltem akkor, hogy miért nem robban, miért tűri a fájdalmat szinte zokszó nélkül. Ahogy visszaemlékszem, nem mosolygott túl sokat, viszont hallottuk éjszakánként fájdalmas légzését.

Túl fiatalok voltunk, a bátyám hamarosan bevonult, majd amikor másfél év múltával leszerelt, már ő sem jött túl gyakran. A laktanyához közel talált egy lányt, aki azóta is gondját viseli.

Anyám lassan fekete rózsa lett, én pedig lázadtam mindenért. Nem szidott, nem átkozott. Ha rám nézett, most már értem, amit akkor nem. Nem voltam jó gyerek, talán jobbat érdemelt volna, azóta is ez bánt a legjobban.

A fiunk már iskolás, az apjával egyre jobban aggódunk, mert néha már mondogatja nekünk, hogy ne kísérjük el az iskola kapujáig, mert az nagyon „égő”. A gyermekek elröppennek, mint a kilőtt nyilak... Kezdem már érteni a lényeget. Néha ezért elfog a kétségbeesés. Ilyenkor mindig anyámra gondolok, aki fekszik a sírjában, mindenkitől elhagyottan és tudom, hogy azóta is csak némán zokog.

Forrás: Mindigno.hu - Cikkíró verseny 2014: http://goo.gl/cO56ur