Jó szél fújt. Por betemette már a régi világot.

Jött, mikor éppen strázsált a bánat bús ragyogásban,

s felcseperedtek rút dögevőkké gnóm-szerü lények.

Titkos rendjüket senki se merte szóra emelni

bűnük súlyát torolni főleg ..."jöjjön hát a nagy

és végső tetemre hívás, porba vetése a bajnak!"

Vajh, ki akarná látni vesztét, ha szolgamód görnyed a lélek?

Vélték:nagy szerelem lesz az "új generációk" csókja, menti a népet.

Esküvel szóltak: most, vagy vesszen örökre a Nemzet!

Állt a zászló. Várva egy új Rend jöttét szomjazták a békét...

Óh, te korcs Szabadság, nevedben mindent megígértek!

Boldogan zúgtak a népek, emelve vállra sok szép szavú bárdot

és ami volt jószág, barom, mind-mind osztani kezdték...

Persze először annak, kinek volt címe, rangja,érdeme mindre.

Hosszú-hosszú sor várt, s közben fals szólamokat is hallani véltek;

"ez sohanem ér véget" , szállt türelmetlenül sóhaj...

A sok izgága lélek mordul félve, hogy nem jut a jóból.

Végtelen mély a húsosfazék bugyra-úgy tűnik éppen-

csak a "lerágott csont" maradt a szerényen balga, kétkezi-népnek.

"Talán egy új falka, mely jóllakott, s majd enged előbbre?"

Jött számos nappalra- éjjel. Álmokat szőtt csak a köznép,

míg szépen gyarapodva (telve idomokban is) duzzadtak a bölcsek,

mint fényes "körmöczi ménes" (hogy nem olvadt vaj a fülükre ?)

Mert bőven mérték tejnek a följét osztva maguknak...

Végül belátták, hogy rend úgy soha nem lesz, ha csak

korcs ágait nyesik le a gaznak...tőből kell irtani őket,

ha szívják a föld vérét, s nem hagynak levegőt se venni!