Teltek az évek – egészen pontosan harminc röpült el felettem. Közben elkövettem minden hibát, amit a nők ez idő alatt szoktak. Férjhez mentem, s ösztöneimtől vezérelve szültem sorra a gyerekeket, bele sem gondolva, hogy fejenként egy ház árába kerül a felnevelésük, hogy a munkahelyen hátrányt jelentenek, hogy vége a vidám éveknek, az éjszakába nyúló szórakozásnak... Csak jöttek, és én boldogan cseréltem a pelenkát alattuk, főztem naponta a pempőt, virrasztottam az ágyacskájuk mellett, ha betegek voltak. Mire felocsúdtam, már csak ők jelentettek némi vigaszt az örök magány, és az állandósult veszekedések között.

Elváltam, és még azon a napon, amikor megszületett az ítélet, felcsíptem a vonaton egy jóképű, magas szőkét, égszín kék szemekkel. Tomi híres színésznő leszármazottjaként örökölte Irma néni arcvonásait, és tehetségét – amit leginkább nálam, és ismeretségi körében kamatoztatott. Csak akkor fedeztem fel játékszenvedélyét, amikor már betelepedett az életembe teljesen. Időnként nem találtam ezt-azt, máskor a hitelezői csöngettek az ajtón. - Na, Zsóka, megint zajlik az élet körülötted! - gondoltam – Biztos, hogy ezt akartad? Kitettem a szűrét többször is, de mindig visszakönyörögte magát. - Soha többé nem lesz ilyen jó pasim... – tipródtam évekig, végül győzött az eszem, és férjhez mentem valaki máshoz.

Eleinte sokat nevettünk, igazán vidáman teltek a napok. A gyerekeim közben kirepültek, és megérkezett a válság. A politika befészkelte magát a mindennapjaimba. Munkát kerestünk felváltva a gyerekeknek, kiküszködtük havonta a CHF hitel mostanra háromszorosára nőtt részleteit, próbáltuk fenntartani férjem vállalkozását a mostoha körülmények ellenére is. A cégen belüli munkakör váltásom elég rosszul sült el. Csekély béremelésért cserébe állandó stressz, pocsék munkakörülmények, lehangoló munka jutott, egy kiállhatatlan kolléganő melletti asztalnál.

Otthon már nem nevettünk annyit. A férjem időnként megkért, hogy takarodjak a picsába, féltékenységi jeleneteket rendezett, mert nehezen fogta fel, hogy késő estig dolgoznom kell. A kölykeim felváltva követték el a baromságokat, és próbáltam kihúzni őket a szarból, amibe a megkérdezésem nélkül szoktak belemászni.
Az estéket tévézéssel ütöttük el általában. Férjem kedvéért három híradót néztünk meg egymás után (én az első kettőt inkább csak hallgattam, vacsora főzés közben). Aztán egy film, vagy egy kis Face Book...

Egyik este, hirtelen ötlettől vezérelve beírtam a közösségi oldalon: Parázs Z. Dávid. És ott volt! Istenem, ez a pasas semmit nem változott. Egyetlen kattintással ismerősnek jelöltem.
Minden nap figyeltem, elfogadott-e már. Eltelt egy hét, de ő nem igazolt vissza. - Na persze, én már nem hasonlítok annyira a régi önmagamra, mint ő. Ráadásul a nevem is megváltozott. - és írtam egy hosszú levelet neki. Rövidesen jött a válasz: Én ugyan nem emlékszem rád, de felkeltetted az érdeklődésemet. Kérlek, hívj fel! És megadta a skype azonosítóját. Remegő kézzel nyúltam a telefonomhoz...
- Szia! Nagyon érdekes dolgokat írtál, de sajnos nem emlékszem rád. Elmesélnéd, mi volt köztünk? - hallottam a régről jól ismert hangot, és teljesítettem a kérését.
- Mikor tudunk találkozni? Jó lenne dumálni veled egy kicsit!
Feszülten vártam a pillanatot, hogy személyesen is láthassam őt. - Majd meglátja, milyen okos lettem azóta! Sokat tanultam, és már nem az a kis hülye liba vagyok, akitől lelépett a 17. szülinapja előtt egy héttel! No persze, egy ilyen menő alak nem emlékszik a tudatlan kis kalauz tanulóra. Hát igen, az én életemben biztosan fontosabb tétel volt ő, mint én az övében!

(A történeteim és verseim kivétel nélkül mind a fantáziám szüleményei. Kérem, hogy senki ne azonosítsa őket se velem, az íróval, se a szereplőimet más valóságos személlyel! Ködmadár)