Zoltán fiamnak

Még tiz tavasz sem mult el fölötted
És te engem máris itt hagyál,
Mint a madár, amely legelőször
Kis fészkéből a világba száll.

A világba! csak a szomszéd házra,
Honnan vissza már félve tekint,
És honnan az elhagyott fészekbe
Ujra-ujra visszatér megint.

Ámde amint felnői a madárka,
És anyjától lassan elszokik,
Mindig messzebb terjed röpülése,
Mig örökre végre távozik.

Igy lesz ez majd, kis fiam, te véled,
Lassankint igy hagysz el engemet,
És ki tudja, milyen messze tőlem
Rakod egykor saját fészkedet!

Most még fájó sebkint sajog lelked
Valahányszor tőlem elszakadsz,
És könnyforrás buzzog szemeidből
Mit szivedből válásunk fakaszt.

Mert még eddig egész kis világod
Keblemen és ölemben leléd,
Melynek szük, de napfényes határát
Ölelő karjaim képezék.

Oh, de majd ha kitárul előtted
Csábjaival a zajos világ,
És az élet habzó serlegéből
Téged is majd részesülni hágy ;

S mint virágból a reggeli harmat
A hő naptól, ugy enyészik el
Az ártatlan gyermekkor emléke,
A férfi kor ugy emészti fel:

Oh szólj, fogsz-e akkor emlékezni
Hü anyádra, ki úgy szeretett?
Várhatja-e, hogy majd a távolból
Legalább sirját fölkeresed ?

Szendrey Júlia  (1858)

Für meinen Sohn, Zoltan

Noch keine zehn Lenze sind vorüber,
und du hast mich bereits verlassen,
gleich wie die Vogel, der uranfänglich,
aus dem kleinen Nest, die Welt will erfassen.

Die Welt! Aber bloss auf das Nachbarhaus,
von wo er nur ängstlich drüber blickt,
und von wo an das verlassene Nest
immer und immer wieder zurückfliegt.

Jedoch wenn das Vöglein aufgewachsen,
und von der Mutter langsam Abtrift,
fliegt sie immer weiter und weiter weg,
bis kommt, der endgültige Abtritt.

So wird es auch mit dir sein, mein Söhnlein,
langsam verlässt du sicher auch mich,
‘d wer weiss es schon, wie weit ist es von mir,
wo dein Nest dereinst aufgebaut wird.

Dein Brust ist eine brennende Wunde,
jedes Mal wenn du von mir weggehst,
‘d quellen die Tränen aus deinen Augen,
dass im Herz, von die Scheidung entsteht.

Bis jetzt ist deine gesamte kleine Welt,
auf meinem Schoss und Brust gefunden,
‘d als süsse und sonnige Grenzen, sind
meine schützende Arme stunden.

Und wie von den Blumen der Morgentau
von der Sonnenwärme verschwindet,
so wird die Zeit von harmloser Kindheit
von dem Erwachsensein erblindet.

Ach sag es, wirst du an sie erinnern,
die Mutter, die war deine Zuflucht?
Kann sie erwarten, dass aus der Ferne
wenigstens ihr Grab, du je aufsuchst.

Fordította Mucsi Antal