Van úgy, hogy a nagy körforgásban csak egyetlen pillanat marad meg az örökkévalóságnak.

A kis vízcsepp együtt élt testvéreivel a vízsokaság örvénylő kavalkádjában. Egy derűs szép napon a felszínre került, és boldogan lubickolt a szikrázó napsütésben. A Napnak ma különös ereje volt. Egyszer csak érezte, hogy elválik társaitól és elemelkedik a vízrengetegtől. Egyre könnyebbnek érezte magát, felszabadultan szállt a magasságba. Körülötte társai vidáman élvezték az eddig soha nem érzett lebegést. Akik már átélték ezt az élményt próbálták eloszlatni a szorongást azokban, akiknek első alkalommal sikerült bekerülni a kiválasztottak közé. Elmesélték, hogy majd mi vár rájuk. És úgy is lett: egyre lassabban haladtak felfelé, majd amikor végre megpihenhettek, összeállnak egy laza tömeggé, és egy váratlan pillanatban zuhanni kezdtek oda. ahonnan elindultak. A kis vízcsepp beleszédült az egyre fokozódó rohanásba. Ahogy közeledett, már érezte, hogy valami különleges helyre érkezik. Egy tarka rétet látott maga alatt, milliónyi sokszínű virággal. Mielőtt leért volna, a szél lelassította és néhány társával egy pókhálóban landolt. Megkapaszkodott az erős szálakban. A vihar lassan elvonult és újra előbukkant a Nap. Törékeny testén átsütött a sugár, szivárványt festve a környező világra. Csodálatos pillanat volt, amelyet csak egyszer élt meg életében.

A pók egy oldalszálon függeszkedett, amely egy levél takarásában volt. Itt próbálta átvészelni azt az időt, amíg az ég csatornái el nem apadnak. Morcos volt, mert a lehulló esőcseppek folyton rángatták a hálóját, és aggódott, hogy kárt tesznek a mesterművében. A hosszú évek során tökélyre fejlesztette hálóépítő tudományát és erre a mostanira nagyon büszke volt, mert igazán nagyszerűre sikeredett. Amikor az eső elcsendesedett, óvatosan kilesett a rejtekhelyéről, örömmel konstatálta, hogy minden rendben. Azért még várt egy kicsit, mert nem szerette, ha vizes lesz a kövér vízcseppektől. Hogy elüsse az időt, lábait tornáztatta. Ekkor furcsa fény vetődött a rejteklevelére. Óvatosan kikukucskált és elámult a látottaktól: gyönyörű szivárványszínben pompázott minden egy a hálójában kapaszkodó vízcseppnek köszönhetően. Tátott szájjal figyelte az eseményt, amely csak egy pillanatig tartott.

A család kirándulást tervezett erre a napra. Minden jól kezdődött, gyönyörű időben indultak, de hirtelen beborult és cseperegni kezdett. Egy öreg tölgy árnyékában leltek menedéket. Apa, aki örök optimista volt, azzal biztatta anyát és a nyolcévest, hogy ez csak átfutó zivatar. Nem így lett. Már órák óta esett, amikor kezdték feladni a reményt, hogy ebből a barangolásból nem lesz semmi. De teljesen váratlanul előbújt a Napocska. Apa megkönnyebbült, hogy megúszta az időjós mivolta miatti szekálást és kiadta a parancsot: Előre! A kis csapat nekiindult, és nyakába vette a vidéket. Egyre felszabadultabban viháncoltak a természet lágy ölén. Persze apa volt megint a főkolompos, mert ő volt az, aki mindenből tudott vidámságot varázsolni. Amikor egy virágos réthez értek a családfő berontott az ezerszínű virágrengetegbe, elfeledve, hogy a nemrég elállt eső miatt még minden csuromvizes. Pillanatok alatt csatakos lett, de nem bánta, csalogatta a többieket is, hogy kövessék. Anya már sokkal óvatosabban lépkedett, de aztán egyre jobban feloldódott, elkezdett mezei virágcsokrot gyűjtögetni. A család legkisebb tagja nem tudta eldönteni, kihez csatlakozzon. Ekkor felfedezett valamit. Levette a hátizsákját, a fűre tette és ráült. Előtte egy pókhálón ezernyi kis vízcsepp csillogott szivárványszínűre festve mindent. A varázslat csak egy pillanatig tartott, de sosem felejtette el…