Kerülöm az embereket

Kerülöm az embereket,
Mert az embert szeretem,
S félek, hogy az emberekért
Az embert is megvetem.
Félek, hogy a tiszta érzés,
Melytől szívem melegül,
Ezer visszás indulatok
Fertőjében elmerül.

Szabad mezőn járva-kelve,
Verőfényes ég alatt,
Jól esik, ha szemem itt-ott
Embereken megakad.
Gyermekcsoport, — szerelmes pár,
Vén anyóka, ifjú lány, —
Édes, vonzó rokonszenvet
Kelt szivemben, mind a hány.

Igaz részvét melegével
Függök jártok-keltökön,
S örülök, ha egy-egy gyöngyöt
Vet felszínre bú, öröm.
De közéjök nem vegyülök,
Ha tán egy-két szóra nem, —
Mi kavarg, forr szivök mélyén,
Jobb, ha meg nem ismerem.

Sürgő-forgó néptömegben
Gyakran járok egyedül,
Hallgatom, az élet árja
Forrongva hogy zúg körül.
Nem bánom, ha meg-megrázza
Lelkem a vad hangzavar, —
Fájón rezgő habfodrai
Elsimulnak csakhamar.

Drága rokonlelkek közt, hol
Béke lakik s szeretet,
Keblemben a szív kitárul,
Ajkam szava megered,
Ember vagyok emberek közt,
Fényből, árnyból vegyülék,
Lelkemben az ember képe
Szelid, tiszta fényben ég.

De hol furfang butasággal,
Gőg csúszással fog kezet,
Nyíltan tapsol az irigység,
S titkon nyelvet öltöget,
Könnyez, kinek szive ujjong,
S ki sirhatna, mosolyog; —
Oh e börtön békói közt
Mily nyomorult rab vagyok!

Oh, hogy futok, mihelyt karom
Széttépi a lánczokat,
Sötét erdő sűrűjében
Elrejtőzni, mint a vad.
Bokrok éjén szeretetről
Álmodozni jobb nekem. —
Kerülöm az embereket,
Mert az embert szeretem.

Torkos László 1839 – 1939

Ich meide die Menschenmenge

Ich meide die Menschenmenge,
weil nur einzeln hab‘ ihn gern,
‘d fürchte wegen dieser Menschen,
den einzelne soll opfern.
Fürchte, dass, das fein Empfinden,
welcher mein Herz immer hegt,
von Tausenden queren Regung,
in Ansteckung untergeht.

Auf freiem Feld nur hin und her
lauf‘ unter blaue Himmel,
es ist gut, wenn hin und wieder,
schau die Menschen Gewimmel.
Spielende Kinder – verliebten
junges Mädchen, alte Frau, -
erweckt reizvolle Sympathie,
und im Herz ein Gefühlstau.

Mit gerechter Anteilnahme
beweg' mich unter ihnen
‘d freue mich immer wieder, wenn
an Schönes mich erinnern.
Darunter mische ich mit nicht,
nur vielleicht, ein-zwei Sätze, -
was die haben, was die fühlen,
besser, wenn ich das nicht kenne.

In der grossen Menschenmenge,
laufe öfters ganz allein,
lausche wie schnell strömt das Leben,
und laut tönt es überall.
Nichts dagegen, wenn es rüttelt,
das wilde Getue um mich, -
die grossen schäumenden Wellen,
langsam beruhigen sich.

Zwischen den verwandten Seelen,
Friede und Liebe wohnen,
öffnet sich auch, das Herz in Brust,
‘d der Mund fängt an, jetzt zu loben.
Mensch bin ich unter die Menschen,
Gemisch von Schatten und Licht,
in der Seele, das Menschenbild,
ein sanftmütiges Gesicht.

Aber dort, wo die Tücke mit Dummheit,
mit Hochmut die Hände reckt,
offen applaudiert der Abgunst,
und heimlich die Zunge streckt.
Tränen fallen, wenn das Herz freut,
weinen müsste, lächelt stur; -
In den Gefängnismauern, bin
ein elender Sträfling nur.

Ach, wie renne ich, wenn der Arm
die schweren Ketten zerreisst,
und in Dickicht den dunklen Wald
sich verstecken, wie Wild‘ Geist.
Unter dem Gebüsch der Liebe,
zu träumen ist viel besser. -
Ich meide die Menschenmenge,
weil nur einzeln hab‘ ihn gern.

Fordította Mucsi Antal