Mottó: A túlzott féltékenység megöli a szerelmet!

Elkezdődtek a hétköznapok az ihletem Tündi életében. Van egy olyan érzésem, hogy nem boldog tiszta szívéből. Mi történhetett?Nem kérdezek rá, mert ismerem Őt annyira, hogy úgyis elmondja, ha rám tartozik! Ha pedig nem, akkor hiába is kérdezem.

Egyik reggel zokogva jött be a szobámba, kezében csecsemőjével Gáborral. A gyerek édesdeden aludt, elvettem a kezéből és betettem a kiságyba - mert az én szobámban is van egy Gábor számára -, átölelem Tündit, mert halkan zokog.

- Te jó ég, Tündikém, megijesztesz, mi a baj? - kérdezem szőke tincseit kiebrudalva kék szemeiből...
- Ádám nem szeret már engem! Sokszor nincs idehaza, a gyermekünket szinte csak én gondozom, ápolom, nevelem...máshol tekereg...Biztos, hogy van valakije...-mondja Tündi zokogva.
- Persze, hogy van, hiszen Ő is ihlet, Ő is beköltözik más személyhez is, ezt elfelejtetted? - úgy mint Te is hozzám beköltöztél annak idején és itt is maradtál. -mondom Tündinek, de nagyon jól tudom, hogy nem erre gondol. Nem teszem tovább a hülyét neki, hiszen átlát rajtam...

- Na jó, mondd el mi a baj, hátha tudok segíteni! Hátha én másképp látom a helyzetet. De egyébként én óvva intettelek - emlékszel? - a Fiad lehetne korban! Na de nem hallgattál rám, most gondolj bele! Te annyi idős vagy mint én, na szóval igen, pontosan annyi, ő pedig negyven, még fiatalember...helyes fiú, megnézik a lányok, ez evidens...De! Én nem hiszem, hogy megcsal Téged! Nem, ezt nem feltételezem róla!- mondom Tündikémnek biztatóan.
- Ezt komolyan így gondolod? Neked hiszek, tudod, hogy Neked mindent elhiszek, csak mégis olyan furcsán viselkedik...Sokat van távol itthonról, pedig úgy terveztük, hogy együtt neveljük az örökbe fogadott kisfiúnkat, és tessék, itt vagyok egyedül a gyerekkel...

- Nézd kicsim! Át kell értékelned az életedet! Gondolj bele, te ugyanazt csinálod mint amit Ő. Ti ihletek vagytok, a képzeletem szüleménye, vagyis nem léteztek.Tőlem függtök...Nekem Te vagy az ihletem, Te diktálsz és hozzám tartozol. Ez csupán véletlen, hogy mindketten nők vagyunk! Én tudok Neked segíteni Gábor ellátásában.

- Na de Ádám egy fiúhoz jár! És Ő egy fiúval csal meg engem! - kimondja végre a "varázsszót" Tündikém!

- Szóval ez a problémád! Na ide figyelj! Te pedig NŐ vagy és Nekem vagy az ihletem! Nekünk szabad? Ádámnak nem, egy másik fiúval? Igazságtalan vagy, tudod? Miért vagy féltékeny? Egy férfi egy férfinak jobb ihlet - mert jobban ismerik egymás lelkét -, mint egy nőnek. Te is jobban ismered az én lelkemet, mint egy férfi. Ezért vagy Te az ihletem, és ezért diktálsz nekem Te! Gondolkodj már! Ugyanaz a helyzet nála, mint nálad. Ő mégsem féltékeny! - mondom Tündinek, hogy megnyugodjon végre!
- Hogyne lennék féltékeny, amikor húsz évvel fiatalabb az a fiú mint Ő, a Fia lehetne! Nem jó ez így sehogy!
- Na állj meg, itt állj meg! Te pedig az anyja lehetnél Ádámnak! És az csak a véletlen műve volt, hogy mi ketten egy korosztály vagyunk! Ne foglalkozz ezzel a témával és ne féltékenykedj! Ő is végzi a dolgát, Te is! Ihleteknél ez így természetes!

- Ezt komolyan mondod? Jól van, nem győztél meg különben, elmegyek utána. Vigyázol addig Gáborra? Reggelre itthon vagyok és haza hozom! - és már öltözik.
- Nem tartom jó ötletnek, de úgysem tudlak lebeszélni róla. Rendben. Vigyázok a gyerekre...de igyekezz haza...
de ezeket a szavakat már nem is hallotta, mert kiviharzott a lakásból. Gábor felébredt közben, rám mosolygott, gyönyörű kék szemeit rám emelve kérdezte a tekintetével:

- "Ugye az őseim nem fognak elválni? Mert akkor mi lesz velem? Én ihletgyerek vagyok, nekem rájuk van szükségem, ugye?" bólintottam, és legördült egy könnycsepp az arcomon. Elringattam a kis csecsemőt és amikor már aludt, azt mondtam neki:
- Nem tudom kicsim, nem tudom, hogy mi lesz a sorsod, de amig én élek, nem lesz gondod semmire, csak az abaj, hogy én már nem sokáig fogok élni...

Gondolataimba merülve nem is tudom mennyi idő telhetett el, nyílt az ajtó és belibbentek! Hárman! Ádám oldalán egy fiatal fiú, tényleg a fia lehetett volna korban, de ő hús-vér ember volt, ahogy én is...gyorsan átszaladt az agyamon a gondolat, eggyel még többen vagyunk! Igy már semmiképpen sem veszhet el Gábor! Ennyi bába között? Lehetetlen! Még jó hogy nagy a lakásunk, elfér benne akár egy hadsereg is!
De végül is megöltik a zöldszemű szörnyet! Legalább az már nem vigyorog a pofánkba!