Dukai Takách Judithoz Díjonból, a kesergő özvegy olvasásánál

Mély éjtzaka nyomja ott még
A homályos vidéket
Ködös setét fekszik ott rég,
Bé takar minden éket;
De az éjj setétjében
Eggy tsillag ég fénnyében!

Nínts ott kert, nints virág-telek
Flóra lyányi közzt soha
Nem jádznak ott déli szelek,
Száraz a föld mostoha:
De mégis eggy rózsa-szál
Ditső virágjában ál.

Még messze van az értésnek
Reggele szépjeinknél,
Még nem nyilt ki az érzésnek
Rózsája hölgyeinknél,
De Tenéked tündér szűz
A kettő koszorút füz.

1815

R, Guignard, Dijoni főkönyvtáros szerint, egy, az osztrák hadseregben szolgáló ismeretlen magyar huszártiszt írta, A kesergő özvegy olvasásánál régies modorban.

Zu Dukai Takách Judit aus Gijon, beim Lesen die klagende Witwe

Die tiefe Nacht drückt immer noch,
die verschwommene Gegend,
neblige Dunkelheit liegt dort dennoch,
bedeckt ist so aufregend;
Aber, in der dunklen Nacht,
ein Sternlein ist aufgewacht.

Kein Garten und Blumenwiese,
in dieser Natur niemals,
weht dort keine Sommer Briese
der Boden ist wie Geizhals;
doch trotzdem eine Rose,
steht in blühender Pose.

Noch weit ist unseren schönen,
das Morgen des Begreifens,
noch spüren es nicht, die Blüten,
kommt die Zeit des Verblühens,
aber für dich, du keusche Fee,
sind zwei Kränze auf dem See.

1815

Nach dem R. Guignard, der Bibliothekar aus Dijon, das Gedicht hat, in österreichischem Heer dienende ungarischer Huszaroffizier geschrieben, nach dem lesen das Gedichtbuch, die klagende Witwe, von Dukai Takach Judit.

Fordította Mucsi Antal – Tóni