Az első nyári szünidő

Negyvenkilencben pünkösdkor
meghalt az én édesapám,
Szeptember hónap elsején
iskolába küldött anyám.

Az első évet kijártam
ha nem is szerettem menni,
sehogyan sem tetszett nekem,
hogy szandált kellett felvenni.

Végre eljött az iskola
várva várt utolsó napja,
's elkezdődött a szünidő
nyári kétésfél hónapja.

De az én örömömaz még
egy egész napig sem tartott,
mert anyám gazdag rokonhoz
libapásztornak oda adott.

A kétésfél hónap alatt
csak akkor mehettem haza,
amikor bűzlütt a gatyám
és a gazdát az zavarta.

Pedig ott az istálóban
hol a lovakkal aludtam,
az állatokat szeretni
azt már akkor, megtanultam.

Ebédeltem kinn a gangban,
egyedül, egy sámlin ülve,
a Bodri kutyával együtt
a levest gyorsan szürcsölve.

Sietnem kellet nagyon, mert
ha a gazda előbb kijött,
elvette a kis pléhtányért
's mindent a vályuba öntött.

Ott az állatokon kivül
útáltam akkor mindenkit,
alig vártam a szeptembert
hogy iskolába tudjak menni.

Egy életre megtanultam
utálni a rokonokat,
mézes-mázos szavaikat
és a fájós pofonokat.

Mint egy közmondás is mondja:
„Minden rosszban, van valami jó!“
ott mint béres megtanultam,
's ezért lettem, egy jó tanuló.

Tóni  2017 Március 12