Ez az írásom sajnos nem fikció, nem is nagy gondolatok ezek, hanem alapvetőek. "Tudni illik, hogy mi illik", gondolom az idősebb korosztály emlékszik erre a műsorra a televízióban. Bár én annak idején amikor ezt néztem már tudtam, hogy mi illik és mi nem, de mindig nagy érdeklődéssel követtem nyomon Feleki Kamill-t.

Amiért tulajdonképpen klaviatúrát ragadtam, egy számomra megdöbbentő esemény volt. A házunk alatt volt egy kis magánvállalkozás - csemegebolt, olyan egyszemélyes -, mindent lehetett kapni, nem kellett messzire menni. Egyik délután munkából hazafelé jövet betértem oda. Előttem egy hét év körüli kislány ment a mamájával. Látom, hogy rángatja a mama a kislány kezét, megpróbál a fülébe súgni valamit, de a gyerek nem figyel! Sőt! El is löki a mama arcát, amikor odahajol közel hozzá. Meg sem hallja, amit a mama mond.

Mivel tudok szájról olvasni, kitalálom, hogy mit súg. "Köszönj, ha bemegyünk, ne égessél engem!"

Elgondolkodom! Ez a gyerek hétéves, nyilván már második osztályos, és még mindig figyelmeztetni kell? Ezt a gyerekek megtanulják otthon a családban nagyjából, hogy mit illik és mit nem. De ha otthon nem is - mit tudom én, hogy miért nem, hát csak! - de leghamarabb az oviban. Na mindegy, vannak még csodák.

Belépnek előttem a kis csemege boltba és én fülelek! Kíváncsivá tett ez a gyerek! És nem köszön! Az eladó csajszi - aki már nem kisded, nem gyerek, hanem középkorú felnőtt - köszön neki előre, hiszen ismeri is.

- Szervusz Katinkám - mondja kedvesen, mosolyogva szemkontaktust keresve a gyerekkel. De nem talál. A kislány már rohan a csokoládés gondola felé.
- Jó napot Emőke, ne haragudj, de mindig szokott köszönni, most valahogy elfelejtett. (Szokott ő a frászt, dehogy szokott, nem is úgy néz ki! De most mit mondjon a mama. Igy is ég szegény, mint a rongy)

- Semmi baj, előfordul - mondja Emőke még mindig mosolyogva, nyilván levonva a konzekvenciát.

Bevásároltak, én utánuk álltam a sorban, még bőven találkoztunk odakinn a bolt előtt, amikor megfeddte a mama a Katinkáját!

- Szégyelld magad! Miért nem köszöntél? - és megpróbál ő is szemkontaktust a gyerekkel.
- Miért, kinek köszönjek? - mondta flegmán a gyerek.
- Például Emőkének a boltban, amikor bementünk! - mondja a mama de már szikrákat szórtak a szemei.
- Ugyan miért köszönnék, nem ismerem! Különben is hagyjál békén a hülyeségeiddel. Anyu nem mond nekem ilyen baromságokat mint Te. Nem is jövök hozzád többet, Te folyton csak nyekeregsz, hogy mit hogy csináljak! Nem vagy az anyám! Te csak a "nagyi" vagy! És különben is én azt csinálok amit akarok! - és dühösen átszalad a zebrán, otthagyva a mamát.

A mama rám néz, én kínosan mosolyognék, de nem tudok. Nem, ezen nem tudok mosolyogni. És mielőtt magyarázkodni kezdene a mama, gyorsan elköszönök, mert látom rajta, hogy nagyon kellemetlenül érzi magát. Nem is csodálom.

Gondolataimat tovább fűzöm. Miért is nem ismerik az emberek az alapvető illemszabályokat? Talán mert nincs aki elmagyarázza mint annak idején Feleki Kamill? Ez szomorú! Tisztelet a kivételnek!