A teraszról csodálatos kilátás nyílik a tó szelíden fodrozódó víztükrére. Különösen esténként, amikor a parti fények csillagkoszorúként ölelik körbe, és a vízen sikló kishajók imbolygó lámpásai valami romantikus fénykavalkádba öltöztetik a sötétlő Balatont. Varázslatos panoráma nyílik a Tihanyi-félszigetre, amely mint egy hosszan kiöltött nyelv, úgy nyúlik el kecsesen, egészen a tó közepéig. Csillagok milliói ragyognak vissza felfelé tartott arcomra az ég bársonyáról, miközben testet-lelket átjárón, mélyet szippantok a hűvös, párás éjszakai levegőből. Elnyúlok a széken, és a lábaim a korlátra téve kényelembe helyezkedem.
- Soha ennél jobbat! – sóhajtok fel, és a tekintetem most egyenesen a férfira szegezem. A férfira, aki ott ül mellettem, csak épp az asztal másik oldalán. Közöttünk mindössze két pohár, egy üveg bor, meg egy viharlámpa sejtelmesen vibráló lángja, amely megvilágítja nemes metszésű arcának ugyan már nem fiatal, de annál kellemesebb vonásait. Ő is egy mélyet szippant, de nem a csodálatos balatoni levegőből, hanem a cigarettájából, majd a fejét hátrahajtva, szertartásosan, és meglehetősen hosszan kifújja a füstöt. Alaposan megfigyelem ezt a jól begyakorlott mozdulatát. Amúgy nem szeretem, ha cigarettáznak a környezetemben, de neki elnézem ezt is, mert valahogy olyan jól megy a stílusához. Ekkor tétován rámpillant, majd elmosolyodik. Ilyenkor a szeme körül megjelennek azok apró ráncok, amelyek arcának mimikáját annyira ellenállhatatlanná teszik, de nem vagyok benne biztos, hogy ezzel tisztában van. Az italáért nyúl, egy jóízűt kortyol a zamatos balatonvidéki borból, majd a maradékot komótosan pörgetni kezdi a pohárban. Figyelem, ahogy feszes bőrű, napbarnított alkarja elővillan az ingujjból, miközben szép hosszú ujjai között lazán és kecsesen táncol a borospohár. Szeretem a kezét. Kiszáradt ajkam arra ösztönöz, hogy én is igyak egy kortyot. Hagyom, hogy a pincehűvös nedű íze először szétáradjon a nyelvemen, akár egy érzéki csók, majd lassan lecsorogjon a torkomon.
- Soha ennél jobbat! – feleli halkan, majd hozzáteszi – Nézz ide! Látod a glicerincsíkot a tetején? Ez ám a jó bor!
- Persze, mert Te csináltad! – felelek nevetve. Nem jön zavarba, sőt, a büszkeség jeleit látom feltűnni az arcán.
- Nem azért, hanem mert ez a legjobb hely a szőlőnek. Vulkanikus talaj, meredek déli lejtők, sok fény, és persze a Balaton varázsa…
Hosszú történetet mesél arról, hogyan kerül a szőlő a palackba, mire kell figyelni préseléskor, milyen fajtákat szabad összekeverni, milyen fából készül a legjobb hordó, és milyen gyakorisággal kell kénezni, majd lefejteni. Igazi szakértő, én pedig érdeklődve hallgatom immár többedszerre a szőlő borrá változtatásának titokzatos misztériumát, mert valóban az. Sohasem ittam meg korábban a bort, csak miatta szoktam rá, mert mindig olyan csodálattal vegyes tisztelettel beszélt erről a hobbijáról, hogy bűnnek éreztem volna nem megtapasztalni mindezt a maga valóságában. És végre kezdtem megérteni valamit ebből a különös szenvedélyből, amelynek immár a részese akartam lenni.
Aztán hosszú hallgatás következik, de már elég ideje ismerem őt ahhoz, hogy ettől ne érezzük magunkat kényelmetlenül. Nem kínos a közénk telepedő csend, sokkal inkább meghitt. Egyikünk sem érez feltétlen kényszert arra, hogy megtörje a pillanat varázsát, vagy megszakítsa a gondolatok tovahömpölygő folyamát. Csak barátok vagyunk. - Csak barátok… - ismétlem magamban inkább hitetlenkedve, mint meggyőződéssel, s legott őszinte sajnálattal. Ábrándozunk. Az ő álmait ugyan nem ismerem, mert ritkán beszél róluk. A sajátjaimat viszont annál inkább, többnyire hasonló motívumok szerepelnek benne, talán csak a helyszínek mások, és a helyzetek. De a férfi mindig ugyanaz. Talán, mert minden férfiban ugyanazt keresem. A férfit, akinek a közelében megnémulok, és megbénulok, aki megbabonáz, s aki mellett az lehetek, aki nélküle senki sem lenne. Megint elszorul a torkom.
Egy könnycsepp mögül az apátsági templomot nézem a félszigeten, gyönyörű, amikor ki van világítva. Körbe kellene sétálni, ilyenkor éjszaka, amikor nem jár arra senki. Aztán leereszkedni a partra valamelyik oldalon, leülni a fűbe, és némán gyönyörködni a fényekkel játszó víztükörben. Majd belekiabálni a nevét a messzeségbe, hogy visszhangozza a környék. Aztán már ő is ott van velem, és fogja a kezem, pontosan úgy, ahogyan az első szerelmem tette még kislány koromban. Mellettem áll, érzem testének forróságát, szívének lüktetését, ahogyan lázasan pulzál ereiben a vér. A vállára hajtom a fejem. Biztonságot nyújtó, széles válla van. Úgy érzem, az idők végezetéig képes volnék így állni, együtt, vele. A szinte mozdulatlanul sima víztükör, mint valami fénylő lepedő: hívogat… Arcomon huncut mosoly suhan át, majd a füléhez hajolok, és belesuttogok. Még látom, amint kéken ragyogó szeme felcsillan, gyorsan elrejti pillanatnyi zavarát, amit a ruhák finom suhogása követ, ahogy testünk vonalát követve aláhullanak a puha fövenyre, egyik a másik után… Aztán már lépkedünk is befelé, eleinte még kissé szégyellősen, majd ahogy fokozatosan mélyül, egyre magabiztosabban merülünk alá a jéghideg a vízbe, amit némiképp ellensúlyoz az egymás előtti első meztelenségünk fölött érzett izgalom túlfűtöttsége. Egymásba kapaszkodunk, ahogy lassan és észrevétlen eltűnik lábunk alól a talaj, és már tempózni kell, hogy a felszínen maradhassunk. Ezernyi mécsest gyújt fölöttünk az ég, s a hold felhőbe takarja arcát az összesimuló testek mámoros percei fölött, amikor tétován és lopva, egymásra talál két reszkető, elkékült száj…
Feltámad a szél, s a következő pillanatban eloltja a kis viharlámpást az asztalon. Kényszerűen visszatérek a jelenbe, majd a valóságba. Újra egyedül vagyok, és az üveg is kiürült. Azon tűnődöm, vajon ő mit csinálhat éppen, és hogy gondol-e rám, amikor dolgozószobája ablakából az éjszaka fényeit kémleli. Szorosabbra húzom a kendőt a vállamon, majd a korlátnak támaszkodva egy utolsó pillantást vetek a félszigetre lefekvés előtt. Belesuttogok egy szót az éjszakába.