Szász Károly: Élet- halál / Leben - Tod

***

Élet- halál

1

Élet — halál — nekem már mindegy,

Leszámolok, nyugodt vagyok.

Öröm, remény felém már inthet,

Mosolyra, csábra nem adok.

2

Kenyeremnek javát megettem,

De virágot alig szedek!

Egy munkás élet áll mögöttem,

Előttem letarolt vidék. *

3

De azért mégis boldog voltam;

Szivem a múltnak még örül:

Egy hű kebelre rá hajoltam,

Jó gyermekek vettek körűi.

4

Jövőre is van még kilátás,

És a reménynek bő oka:

Körülem gazdag isten-áldás,

Tíz szép reményű unoka.

5

De mennem kell már nem sokára,

Időm kimért, napom lejárt . . .

És mind az, a mit hagyok hátra:

Nem sokat ér, de nem is árt.

6

És majd birám elébe állok . . .

Ki itél engem, ha Te nem?

Mert nem kérdem én a világot,

Te itélj rólam, Istenem!

7

Emelt fővel megyek elődbe,

Bár nem koszorús homlokom;

De mert nem hivtál engem többre,

Itélj meg, nem veszem zokon.

8

A mit tevék, most már csak álom,

Az öröklétbe nem megy át;

De a mi volt, azt nem sajnálom,

S nem siratom éltem javát.

9

Még téged sem sajnállak, kincsem,

Ki engem a sírig kisérsz;

Mert maradásod akkor nincsen,

Tudom, hogy hamar utol-érsz !

***

Szász Károly 1829 – 1905

***

***

Leben - Tod

1

Leben und Tod – mit mir zwinkern,

jetzt rechne ab, ich bin ruhig.

Freude und Hoffnung können winken,

auf Lächeln ‘d reiz, reagiere nicht.

2

Das meiste Brot hab’ schon gegessen,

Blumen pflücke, schon lang nicht mehr!

Hinter mir liegt ein Berufsleben,

vor mir die Landschaft, öd und leer.

3

Aber es war mir, immer von nützen;

Vergangenheit freut noch mein Herz:

an treuen Busen könnte stützen.

Die Kinder waren mein ein d’ alles.

4

Es gibt noch Gründe, um zu hoffen,

und diese Hoffnung hat ein Grund:

Mir fehlt der Anlass, um zu zoffen,

zehn Enkelkinder sind rundum.

5

Aber ich muss auch einmal gehen,

die Zeit ist gezählt, fast vorbei,

und alles muss ich zurückgeben:

Ist nicht viel wert, ’d alles dabei.

6

Dann stehe ich vor meinem Richter,

wer beurteilt mich, wenn es nicht tust?

Weil ich es niemals fragte bisher

du richtest mich, nur du, mein Gott!

7

Ich gehe mit erhobenem Kopf.

Obwohl habe kein Kranz an Stirn;

du hast von mir nicht großer gewollt,

richte über mich, bin nur ein Zwirn.

8

Was getan hab’, jetzt ist nur ein Traum,

es zählt nicht in für Ewigkeit;

doch was ich hatte, bedaure kaum

und trauere nicht, in Bußzeit.

9

Du tust mir nicht auch kein Leid, du liebste,

du, der mich bis zum Grab begleitest;

weil dann du bist noch auch die Ärmste,

ich weiß, dass du sehr bald bei mir legst!

***

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

Élet- halál
1
Élet — halál — nekem már mindegy,
Leszámolok, nyugodt vagyok.
Öröm, remény felém már inthet,
Mosolyra, csábra nem adok.
2
Kenyeremnek javát megettem,
De virágot alig szedek!
Egy munkás élet áll mögöttem,
Előttem letarolt vidék. *
3
De azért mégis boldog voltam;
Szivem a múltnak még örül:
Egy hű kebelre rá hajoltam,
Jó gyermekek vettek körűi.
4
Jövőre is van még kilátás,
És a reménynek bő oka:
Körülem gazdag isten-áldás,
Tíz szép reményű unoka.
5
De mennem kell már nem sokára,
Időm kimért, napom lejárt . . .
És mind az, a mit hagyok hátra:
Nem sokat ér, de nem is árt.
6
És majd birám elébe állok . . .
Ki itél engem, ha Te nem?
Mert nem kérdem én a világot,
Te itélj rólam, Istenem!
7
Emelt fővel megyek elődbe,
Bár nem koszorús homlokom;
De mert nem hivtál engem többre,
Itélj meg, nem veszem zokon.
8
A mit tevék, most már csak álom,
Az öröklétbe nem megy át;
De a mi volt, azt nem sajnálom,
S nem siratom éltem javát.
9
Még téged sem sajnállak, kincsem,
Ki engem a sírig kisérsz;
Mert maradásod akkor nincsen,
Tudom, hogy hamar utol-érsz !
***
Szász Károly 1829 – 1905
***
***
Leben - Tod
1
Leben und Tod – mit mir zwinkern,
jetzt rechne ab, ich bin ruhig.
Freude und Hoffnung können winken,
auf Lächeln ‘d reiz, reagiere nicht.
2
Das meiste Brot hab’ schon gegessen,
Blumen pflücke, schon lang nicht mehr!
Hinter mir liegt ein Berufsleben,
vor mir die Landschaft, öd und leer.
3
Aber es war mir, immer von nützen;
Vergangenheit freut noch mein Herz:
an treuen Busen könnte stützen.
Die Kinder waren mein ein d’ alles.
4
Es gibt noch Gründe, um zu hoffen,
und diese Hoffnung hat ein Grund:
Mir fehlt der Anlass, um zu zoffen,
zehn Enkelkinder sind rundum.
5
Aber ich muss auch einmal gehen,
die Zeit ist gezählt, fast vorbei,
und alles muss ich zurückgeben:
Ist nicht viel wert, ’d alles dabei.
6
Dann stehe ich vor meinem Richter,
wer beurteilt mich, wenn es nicht tust?
Weil ich es niemals fragte bisher
du richtest mich, nur du, mein Gott!
7
Ich gehe mit erhobenem Kopf.
Obwohl habe kein Kranz an Stirn;
du hast von mir nicht großer gewollt,
richte über mich, bin nur ein Zwirn.
8
Was getan hab’, jetzt ist nur ein Traum,
es zählt nicht in für Ewigkeit;
doch was ich hatte, bedaure kaum
und trauere nicht, in Bußzeit.
9
Du tust mir nicht auch kein Leid, du liebste,
du, der mich bis zum Grab begleitest;
weil dann du bist noch auch die Ärmste,
ich weiß, dass du sehr bald bei mir legst!
***
Fordította: Mucsi Antal-Tóni