Péter-Pál estéjén
***
Ültünk a tornácon édes anyám és én.
Merengve távoli mezőink vetésén.
A rozs már fehérlett, a búza sárgállott
Péter-Pál estéje szelíden ránk szállott.
***
És szólt édes anyám az alkonyi csöndbe:
– Ím, eltűnik lassan tavasz minden zöldje,
Megérik a kalász, a fejét lehajtja,
Kasza suhintását szinte megóhajtja…
***
Felelni akartam, nem jött szó a számra,
Csak néztem, csak néztem az édes anyámra.
Fekete hajában a sok fehér szálra –
Harmat a virágra… könny hullt az orcámra…
***
Lampérth Géza 1873 - 1934
***
***
Am Abend von Peter-Paul
***
Auf der Veranda saß Mutter und ich selber.
Sichtlich versonnen über die fernen Felder.
Der Roggen war gebleicht und der Weizen vergilbt,
Peter-Pauls Abend senkte, langsam mit Mondlicht.
***
Mutter sagte dann, in die Dämmerung Stille:
- als würde das Grüne des Frühlings, entrinne,
die Ähren sind gereift und die Köpfe gebeugt,
als wünschten das Schwippen der Sense, überzeugt.
**
Ich wollte antworten, aber ich fand kein Wort,
nur habe an Mutter geschaut, ‘d saß wortlos dort.
Im schwarzen Haaren, so viele weiße Strähne
tau auf den Blumen, an mein Gesicht, nur Tränen.
**
Fordította: Mucsi Antal-Tóni