Elégia Juhász Gyula halálára

Öt évig laktam városodban költő,
s nem láttalak sosem. Négy fal között,
csomós sötétben éltél távol és
nem érdekelt e földi tartomány
s a folyton mást dajkáló diadal;
immár a rémes sár ölében fekszel,
esőtől nedves deszkaszál takar.

Régóta már csak éjjel, ablakodból
néztél az égre és a fellegek
futása ért a szívedig talán;
tudom, hogy évek óta nem beszéltél,
mint hallgató barát, ki megfogadta;
oly némán éltél és szakállasan,
ahogy kegyetlen szárán él a barka.

Tavasz van és a fényes mély Tisza
tovább folyik, s árad tovább a fénytelen
nyomor tanyáidon; nem változott
mióta földbetettek semmisem:
akárha élnél, úgy vonul a felleg
s fehér virágban álló fák felől
az illatok éjente útrakelnek.

Radnóti Miklós 1909 – 1944

Elegie zum Tod von Gyula Juhász

Fünf Jahre in deiner Stadt gelebt, Dichter,
hab’ dich nie gesehen. Zwischen vier Wänden,
hast in dicken der Dunkelheit gelebt
keine Sehnsucht an irdischen Provinz
und immer der grosse fremde Triumph;
du liegst jetzt im Schoß des schrecklichen Schlamms,
mit nassen Brettern bedeckt ohne Zukunft.

Schon lang hast du nur nachts von Fenster aus
an den Himmel nach den Wolken geschaut,
dein Herz lief vielleicht jedes Mal immer mit;
ich weiss, du hast seit Jahren nicht gesprochen,
als schweigende Freund, der geschworen hat;
du hast so still, ruhig und bärtig gelebt
wie der Zasel an Stängel neben dem Blatt.

Es ist Frühling und die helle, tiefe Theiss
fliesst weiter und flutet das glanzlose
Elend auf ihren Gehöften; nichts hat sich
verändert seit du begraben bist, gar nichts:
Als würdest du noch leben, so zieht sich
die Wolke von Bäumen, in weissen Blüten
stehende Düfte, Nacht für Nacht mit sich.

Fordította: Mucsi Antal-Tóni…