Fájok, végtelen egyedüllétbe takarom magam
miként az este élő állatok, neszezek és lapítok
fájdalom és kín, mi engem kísér
völgy és orom, elérhetetlen messzeség

Fenn és lenn, bárhol - kívánság és hárítás
szakadék és a napsugár széle közt ingázom
hasad a lélek, megáll a szív
sóhaj és a ma kristállyá válik.

Zengő hangon hív a harangjáték
pendítem a lantom, felhőn alszom
jégforgáccsá válik a könny
olvadt arc, felszabadult mimika.

Süvít a mélyből újra a sóhaj
vulkánként tör ki, s felcsap
fájdalomsziklákat lövell a magasba
távolba repíti mind .

A Hold uszonyának képzelem magam
a Nap közepébe indulok
változó halmazban nyugszom
forrongok és fagyok.

Emlékszem volt, hogy nevettem is
kártékony szemhunyorítás
öblösödő közöny várt
csillapíthatatlanul kínzó a magány.

Képlékennyé lettem, maszatos tükörmáz
elszálltam, s bolyongok egy szürke fellegen
szoros kengyelvasat érzek, fogva tart
zabla, mely gondolataim irányítja.

Szabadulnék a fogságból, mire magam ítéltem
soha nem volt ébredés, kiúttalan
mégis ösztönösen keresem
szárnya-ló, vágtában topogok.

Sziporkázó, hangtalan gyémánteső
lemossa a pecsétfoltot
fekete lélek, fehér álom
habkönnyű keveredés – „álomlátok”.

Fekete-fehér pettyes emlékkockák lebegnek
egyre sötétebb lesz, éjfekete képzelet,
szürke festékhengerrel festem a jelent
hogy a „látás”ban, majd kifehéredjen.

Vaksötét jelen, vakító jövőben a képzelet
szűz fehérség hatol be a mélybe
tisztul a fogva tartott szellem
látok, álomból ébredő fehéret!