A kavics

Irigy fenyők között vak erdő mélyin éltem,
Míg jött egy dalos ár és zúgva elsodort,
S mely rózsaszirmokat és szennyet váltva hord,
A víz sodort, sodort, míg a tengerhez értem.

Már testem jéghideg, kemény és síma volt,
Csak rejtett, mély erek tarkíták szürke vértem.
De bennök lelkem fájt; vihart epedtem, kértem,
Vihart, mely partra vet, hol ível messzi bolt.

S az orkán partra szórt, hol habvájt, hűs gödörben
Elnézem a napot, a nagy, örök csodást,
Mely kél és száll nyugodt, felséges égi körben.

De jó pihenni így, nagy úttól elgyötörten,
Tükrözve hajnalpírt meg alkonyhervadást,
Hideg kő, mely ragyog és nem vágy semmi mást.

Barcsai-Fehér Géza 1873

Der Kieselstein

Ich lebte tief in Wald zwischen scheelen Kiefern,
während der Sturzflut kam, ‘d mich schwirrend wegfegte,
die Rosenblätter, Dreck, alles mit sich träge
das Wasser nahm mich mit und ins Meer getrieben.

Mein Körper war eiskalt, Granit hart und auch glatt,
nur die tiefe Ader verbargen sich im Leib.
Doch der Körper schmerze, nur der Sturm wie ein Weib
warf mich an das Ufer, wo ich liegen blieb halt.

Der Sturm schlug mich an Land, in einem kühlen Loch,
ich schau die Sonne an, das helle Ewigkeit,
die in dem ruhigen Himmelskreis auf ‘d ab kroch.

Es ist gut, so zu ruhen, lang gequält, aber doch,
reflektiert das Morgen ‘d die abends Dunkelheit,
kalter Stein, der glänzt und nichts begehrt weit und breit.

Fordította: Mucsi Antal-Tóni