Szamos partján

Szamos partján ábrándozom
Holdvilágos este;
A víz sima tükörében
Tűzoszlop van festve.
S mintha a ringó jegenyék
Az égre vágynának
Hű szerelmet vallani az
Ezüst holdsugárnak.

Pedig azok olyan messze
Soha fel nem érnek —
Leveleik lehullanak
Súlyától az évnek;
Eltűnt a hold s újra látszik
A folyóban fénye,
Szegény vágyó jegenyéknek
Egyetlen reménye!

Tudom én is, hogy e földön
Nem bírhatlak téged ...
Megmérhetlen távolságot
Tett közénk a végzet;
S szivem mégis reménynyel telt.
Pedig reménysége
A folyóban fürdő holdnak
Múló, csalfa képe!

Írta: Katona Árpád 1860 – 1879

An dem Samos Ufer

An dem Samos Ufer träume
an hellen Mondschein Nacht;
auf dem spiegelglatten Wasser
wie Feuersäule wacht.
'd als würden die Silberpappeln
oben an Himmel sein,
die treue Liebe erstatten
den silbernen Mondschein.

Obwohl werden die so hoch, nie
und nimmer rauf kommen –
die Blätter werden verloren
mit den Jahreswonnen.
Der Mond ist weg, sieht man wieder
in den Fluss, seinen Schein,
den armen Silberpappeln, das
einziger Hoffnungsschein.

Ich weiss es auch, in dem Leben
kann ich dich nicht haben …
unüberwindlicher Abstand
ist das Schicksalsgraben;
mein Herz ist trotzdem hoffnungsvoll.
Dabei seine Hoffnung
in den Fluss badenden Mondes
die scheinbare Duldung.

Fordította: Mucsi Antal-Tóni