A télnek közelgetése

***

Éjszakai szeleknek süvöltő zugása,

Halovány erdőknek levele hullása

Jelentik, hogy nincs már ősznek maradása

És hogy télre hajlik esztendő forgása.

***

Hideg ködök ülnek bércek tetejére,

Hóharmatok szállnak rétek zöldségére,

Pán siet telelő barlang fenekére

sziklás tanyájának nyugovó helyére.

***

Nyögő Dryadesek bujdosva lézengnek,

Tiszta patakokat mindenütt keresnek,

De mulató helyet sehol sem lelhetnek,

Ők is majd menedék helyeken rejteznek.

***

Az ősz bucsut vévén, szőllőhegyeinkről

Utolsó koszorut fon még kertjeinkről,

nem lévén mit gyüjtsön medő mezeinkről

Könyves szemmel indul puszta völgyeinkről.

***

A tél pedig ülvén jeges fellegekre,

Elébb birodalmát terjeszti hegyekre,

Onnét fagyat küldvén lapályos térekre

Halált látszik hozni egész természetre.

***

Változás képe rövid életünknek,

Melyben végét érvén hanyatló őszünknek,

Hó fedi tetejét fonnyadott fejünknek,

meghül minden része aggott tetemünknek.

***

Alig emlékezünk tavasz rózsáiról

mult nyáron aratott mezők kalásziról,

Csak álmodunk éltünk legszebb napjairól,

Midőn csókot szedtünk Chloris ajakiról.

***

De melly kinos árnyék bágyasztja lelkemet?

Mult Idő s jövendők fárasztják elmémet,

Mert ha megvizsgálom valóban szivemet,

Csak a jelenvaló teszi életemet.

***

Barcsay Ábrahám: 1742-1806

***

Der nahende Winter

***

Das Heulen der brüllenden Nachtwinde dröhnen,

dass, Laubfall in den fahlen Wäldern lautlos klönen,

und sie berichten, dass es keinen Herbst mehr krönen,

dass das Jahr bald eher in den Winter frönen.

***

Kalte Nebel sitzen schon auf den Bergdächern,

Schneetau fällt jetzt auf das Gemüse Flächen,

alles versteckt sie sich am Grund seinen Fächern

zur Ruhestätte in Felsenfarm den Bergen.

***

Stöhnende Wald-Feen rekeln, verstecken sich

saubere Bäche, suchen immer vergeblich

einen Vergnügungsplatz, suchen sie all männlich,

und in den Zufluchtsorten verstecken sie sich.

***

Der Herbst nimmt Abschied von unseren Rebbergen,

webt einen letzten Kranz aus unseren Gärten,

hat nichts gesammelt von unseren Feldern

mit Tränen geht aus unseren leeren Tälern.

***

Und der Winter sitzt auf den eisigen Wolken,

zuerst ausbreitet sein Reich in Berge polkend,

dann schickt er den Frost in flachen Tälern lockend,

es scheint so der ganzen Natur den Tod fordernd.

***

ein Bild der Veränderung unseres Lebens,

und das ist das Ende unseres Erlebens

schneebedeckt das Dach, unser Kopf zeitlebens,

jeder Teil, die betagten Leiche ist vergebens.

***

Wir erinnern uns kaum an die Rosen des Lenzen

von Kornähren, vom letzten Sommer des Feldes,

wir träumten von den besten Tagen des Lebens,

und die Chloris-Lippen küssten, wir vergebens.

***

Doch welcher Schatten lässt meine Seele schmachten?

Muss die Vergangenheit und Zukunft verachten,

weil wenn ich mein Herz lass richtig begutachten,

nur die Gegenwart macht mein Leben hochachten?

***

Fordította: Mucsi Antal-Tóni