Megint Petőfi

Berlini Bábel zsivajába

Besüvöltött a hangod.

Hallgattunk, mint vasárnap reggel

Pusztában a zengő harangot.

Ging - galang... ma hívó szavadra

Virágosan templomba jöttünk.

Nagy lobbanások örök magyarja

Égő szemmel, némán köszöntünk.

És egy percre remegő csendben

Messzi pusztává tágult a város.

Földerengett bohón a multból

Szülői ház, rét, lomb, akácos...

Zúgva sikolt az "Egy gondolat..."

Csaták füstje, bibor véreső,

Szárnyaszegett száz magyar álom,

Könnybe, búba, gyásztóba vesző.

A kalapált német lelkeken

Átsuhant a tarka délibáb,

S vágtattak a képzelet rónán

Aranyszőrű táltos paripák.

Idegenek hullattak eléd

Sok kései piros virágot.

Hazátlanok kincsét adom én:

A dacos, szép szomoruságot.

Ölvedi László: 1903 – 1931

Petőfi ermahnt

Zum Radau von Babel in Berlin,

deine Stimme hat reingeschallt.

Waren still wie am Sonntagmorgen,

wie läuten die Glocken in Wildnis.

Ging – galang … wie rufende Worte,

mit Blumen, kamen wir in Kirche.

Ewiger Ungar des grossen Flimmerns,

mit Tränen vollen Augen in Stille.

Minuten lang bebender Stille,

zu ferne Einöde wurde der Raum.

Verspielt aufhellte aus der Tiefe

Elternhaus, Wiese, Akazie, Laub, ...

„Ein Gedanke …", schreit schwirrend auf

Rauch der Schlachten, Purpur, Blutregen,

hundert zerbrochene Ungarn, Träume,

Tränen wurden zu Trauerseen.

Auf gehämmerten deutschen Seelen

bunte Luftspiegelung glitt hierbei

‘d galoppierten an der Vorstellungskraft

Goldhaarige Rosse vorbei.

Fremde warfen vor dir am Boden,

viele rote Blumen des Mitleids.

Ich bot der Schatz der Heimatlosen:

Die trotzige, schöne Traurigkeit.

Fordította: Mucsi Antal-Tóni