Ars Poetica

 

Lásd, édes Zsuzsika, zöldül már a sóska,

I-álnak a csacsik, élharcos a Jóska,

S lévén rohanása tavaszi rügyeknek,

Bennem is a vágyak szárnyakat eresztnek.

Annyi kötnivaló jár most szabadjára,

Ezért kívánkozom én kötött formába.

Rímekbe futok, hogy legyek tőlük távol,

Mert elég volt már a pimaszából.

 

Ó, be szép a versnek zárt végtelensége!

Szabad szárnynál szárnyabb a megkötöttsége .

Csodás madár a vers, röptein a végzet

Szörnyű ölelése: halhatatlan ének.

S ha az emberszívet felveszi szárnyára,

Örök szépséggé lesz minden zokogása.

Jaj, de az ilyen vers nem a mesterségem,

A próza lett verssé a bátyás kezében.

Engem régi magyar temetők neveltek,

Emlőjükön nőtt fel a kékszemű gyermek.

Lelkeknek ezreit szívta a lelkébe,

Magyari lelkeknek ott sincs békessége.

És hogy e sok lökő lélek szét ne vessen:

A magyar mondatot a kezembe vettem,

És lett a kezemben világ orgonája,

Dolgoknak, szíveknek megtalált zsoltára,

A világzápornak egybecsapzó árja,

Tíz vérző századnak nagy jajkiáltása.

 

De ne szóljunk erről: a ma részeg konyha,

Piszkos tálaiból ott zabál a Ponyva.

Nem a régi Ponyva, szegény pórruhában,

Hanem: szmokingban, vagy frakkban, Attilában.

Ponyva a moziban, Ponyva a színpadon,

Ponyva a tribünön...jaj, de abbahagyom,

Mert ha felsorolom az egész sereggel:

A Markó-utcában ébredek fel reggel.

 

Nekem a rím nem út, hanem puszta játék.

S kicsi Zsuzsikával miért is ne játsznék?

Hogyha felcsilingel édes nevetése:

Enyhül a jó Isten régi szenvedése,

Hogy megteremtette az embervilágot.

Hozzáfogok hát egy ars poeticához.

író-csibe, igém mohó begybe töltsed,

Hogyha íróbb nem is: lehetsz tőle bölcsebb.

 

Legyen lelked is test, a tested is lélek,

Millió patakban folyjon át az élet.

Gazdagodj az anyag minden jóságával:

Szeresd a szalonnát jó vereshagymával,

Igyad nehéz tejét a komor bivalynak

S a bort: forró szárnyát a születő dalnak.

Lobogó lángoknál báránycombot süssél,

Megfojtott gondokon kacagó tort üljél.

Az anyagban küld rád jó záport az élet

S megfrissült testedben kinyílik a lélek,

Mint májusi eső szőke suhanásán

A nagykelyhű virág az erdő tisztásán.

 

Járjad az erdőket és járjad a rétet,

Kutasd a völgyeket és vívjad a bércet.

Vegyülj el az egész teremtett világgal,

Barátkozz a széllel, esővel, villámmal.

Értsd a tölgyfa csendjét, pipehúr beszédét,

Napsütött bogárkák boldog zümmögését

S nehéz hallgatását magános bikának.

Nézd a csillagokat. És ha a hold árad,

Hasson át a dolgok szomorú szépsége.

 

Légy Shakespeare-óceén merész tengerésze,

Égesse lelkedet Ödiposz sírása,

Nyargalj Rosszinánton és ne riadj hátra,

Hogyha Dante hív át az örökös éjen:

Barangolj a könyvek roppant erdejében.

 

Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:

Testedet-lelkedet ezer habban verje,

Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,

Emeljem, lehúzzon: éld meg ezerképpen

És millió arcban légy millió élet,

Hit, tagadás, átok, áldás, csók és méreg.

Merészen szeressél, győzően csalódjál,

Minden veszteségben mindig gazdagodjál

Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen.

A nőtest deltázzék az ölelésedben

Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,

Te pedig az erős csóknak mámorába

Szeretőd lelkévé parancsold a lelked.

Egész éned élni legyen mindig merszed:

Légy megvédő barát, félelmes ellenség,

Ostromló akarat, győző kötelesség.

Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,

Mindig egész férfi, minden helyet álló,

Lelked a lelkekbe széjjelzáporozva:

S o h a s e m g o n d o l v a a z i r o d a l o m r a.

 

Sohasem gondolva az esztétikára,

Köpve kövér-vígat minden esztétára,

Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,

Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,

Flauberti kínokra, stílus-vajudásra

s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.

 

V á l t o z ó, u g y a n a z s v é g t e l e n m i n t t e n g e r:

L e g y é l, b a r á t o c s k á m: e m b e r, e m b e r, e m b e r !

 

Most már elhallgatok, mint a kilőtt puska,

Ennyi rímért csók jár, szívem Csücske, Zsuzska.

 

Szabó Dezső 1879 – 1945

 

Ars Poetica

 

Schau, süsse Susi, der Sauerampfer wird grün,

die Jungs schreien laut, die Josef ist schon Rot-Grün

und der Ansturm der Frühlingsknospen auf Erden,

die Wünsche breiten die Flügel aus, mit Kerben.

So viele Strickanwärter laufen frei herum,

deshalb sind meine Wünsche im festen Riem-Run.

Ich renne nur in Reime von deren Heiligtum,

weil ich genug hab von ihrem Draufgängertum.

 

Schön ist die dichte Unendlichkeit des Gedichts!

Mit freiem Flügel zeigt geflügelt sein Gesicht.

Das Gedicht ist ein Vogel, ‘d das Schicksal flog mit,

ihre schreckliche Umarmung: unsterbliches Lied.

‘d, wenn er das Menschenherz auf seine Flügel nimmt,

all ihr Schluchzen und Schönheit nimmt er immer mit.

Oh weh, so ein Gedicht für mich eine Fantasie,

Prosa wurde bei älterem Bruder zu Poesie.

Mich haben die alten Friedhöfe erzogen,

das Kind wurde an ihren Flügeln geflogen.

Er zog Tausende Seelen in seine Seele,

den ungarischen Seelen nur die Ruhe fehlte.

Dass diese drängenden Seelen Ruhe fände:

nahm den ungarischen Satz in meine Hände,

ich habe der Orgel der Welt in den Händen,

der Psalm für alle Dinge und allen Herzen,

der zusammenbrechenden Flut, des Platzregens,

der Schrei von zehn blutender Jahrhundertbebens.

 

Doch kein Wort drüber: Die Küche ist heute Blau,

der Schmöker ist an der Schale und frisst wie eine Sau.

Nicht die alten Schmöker in armer Lumpenkleid,

sondern im Smoking, Frack von der Attila Zeit.

Schmökern im Kino und Schmöker auf der Bühne,

Schmöker daheim und Schmöker auf der Tribüne.

Denn, wenn ich die ganze Gefolgschaft aufzähle:

Ich wache morgens auf, in Markó-utca Säle.

 

Reimen ist für mich kein Weg, doch ein reines Spiel.

Mit der kleinen Susi spielen, das war mein Ziel.

Wenn sein süsses Lachen an ihre Lippen erklingt:

Das alte Leiden des Herrn Gott ist wieder gelind,

dass er die Menschenwelt so erschaffen hat.

Hab’ ich auch eine Ars Poetik endlich geschafft.

Buttermilchküken stopfe es jetzt in deinen Kropf,

auch wenn kein besserer Poet wird’s, doch klüger Kopf.

 

Lass deine Seele Körper ‘d den Körper Seele sein,

lass das Leben in Millionen Strömen allein.

werde Reicher, mit allem Guten den Mitteln:

Liebe auch den Speck mit grünen Frühlingszwiebeln,

trinke die schwere Milch der düsteren Büffel,

der heisse Flügel des Liedes: werde ein Süffel.

Brät, eine Lammkeule über flackernden Flammen,

und sitze dich lachend auf alle Annahmen.

Im Stoff schickt dir das Leben einen Platzregen

und die Seele öffnet sich in deinem Leben,

wie die blonde Strömung des warmen Mairegens,

die wilde Blume in der Lichtung des Segens.

 

Geh durch den Wald und geh über die Wiese,

erkunde die Täler ‘d kämpfe gegen Friste.

Mische dich inmitten der ganzen Weltschöpfung,

Freunde dich mit Wind ‘d Regen ohne Zerstörung.

Versteh’ der Eiche, Sprache der Vogelmiere,

das fröhliche Summen, die sonnende Biene,

der schwierigen Ruhe, den einsamen Bullen.

Sieh zu den Sternen. An dem Mondschein, wenn pullen,

lass die traurige Schönheit der Dinge durchdringen.

 

Sei Seemann auf Shakespeares Ozean singen,

möge Ödipus weinen, die Seele brennen,

spaziere auf Rosinante ohne zu flennen,

oder wenn Dante ruft durch die ewige Nacht:

dann schlendere durch die riesige Bücherpracht.

 

Spring kopfüber Junge in der Menschenmenge,

dein Körper ‘d die Seele in dem Schaum Gedränge.

Lieben, schlagen, knurren, würgen, beleidigen,

hebt dich hoch, zieht dich runter: Tausend mal schwingen.

Sei in ein Million-Gesicht, ein Million-Leben,

Glaube, Verleugnung, Kuss, Gift, Fluch und Segen,

kühn blieben und bewusst triumphierend enttäuschen,

bei jedem Verlust werde immer bescheiden.

Auf das Wesentliche, das Unverzichtbare.

Lass der weibliche Körper immer umarme,

sei die erfrischte Welle, kreative Seele,

und nach berauschen Küssen Tag für Tag sehne.

Deine Seele soll die Seele des Geliebten sein.

Du sollst mit deinem ganzen Ich verliebt zu sein:

Sei ein beschützender Freund, ein furchtsamer Feind,

mit belagerndem Willen, erobernde Sieg sein.

Sei ein Schwert, ein Pflug, eine Burg ‘d. Sei eine Fahne,

immer ein ganzer Mann, der Stolz deine Ahnen,

deine Seele ist mit anderen Seelen voll:

Der nie gedacht, dass Literatur ist so toll.

 

Man soll nie ‘d niemals an der Ästhetik achten,

fett spuckend jeden Ästheten auslachen

an heikle Sonette und Werkstattgeheimnisse,

an Buchstabe Goldschmied, Elefantenschisse

an Flauberts Qualen, die still sorgen gebaren,

und anderer Mischmasch zusammentragen.

 

Veränderlich zwar, doch unendlich starke Meer Damm:

sei du mein Freundchen: ein Mann, ein Mann, ein Mann.

 

Jetzt bin ich still wie eine abgedruckte Flinte,

der Reim verdient ein Kuss, Susi geschrieben mit Tinte.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni