Kívánkozás a földek felé

Nem ismerem a földeket,

A végtelenbe táguló

Síkok televény tengerét,

A horizontba harapó

Nehézpárájú földeket,

A szántás zsíros röghadát,

Mely éjjel némán vajúdik

S reggelre szűz csírákat üt;

Nem ismerem a dombokat,

S gyűrött, ásító völgyeket,

Hol bölcs barmok kérődzenek

És néha vígan párzanak,

Míg a kutya esőt ugat

És a pásztor napfényt fütyül;

Nem ismerem a harsogó,

Kemény, vad szénaillatot,

Hatalmas, lomha asszonyok

Termést ontó, erős ölét

S a rugalmas fűszőnyeget.

Mert engem véd hűvös falak

Merev, féltékeny erdeje,

S a gyárkémények árnyai

Takarják nyirkos életem;

Kapuk sötétje rámlehel

És fáznak az emeletek.

Az állat ványadtan kúszik

És a homályban bujdosó

Asszonyok arca mészfehér.

Így, néha hogyha rámrohan

A vágy, napos rétek felé,

Novemberi lucskos mezők

Képe vackomba visszahajt

S az égő aszfalt melegít.

Pedig jó lenne valakit,

Kinek a kő szintén nehéz,

Kezét megfogva csöndesen

Kivinni a rétek felé

És, mint akit egy gyilkos űz,

Vadult futásba kezdeni,

Dobogni rengő rögökön

És végre, fulladt városi

Mellünk ha már nagyon zihál,

A televényre omlani.

Bálint György: 1906 – 1943

Sehnsucht nach den Feldern

Die Felder kenne ich fast nicht,

die ins Weite ausdehnende

Tiefebenen, so wie ein Meer

im Horizont verschwundene,

an den schwer dämpfenden Felder,

des Pflügens fettige Klumpen Haufen,

die sie nachts schweigend kreisen und

morgens keusche Sprossen sausen;

ich kenne auch die Hügel nicht

und die zerknitterten Täler,

wo die Viecher wiederkäuen,

‘d manchmal paaren sie sich eben,

während der Hund Regen anbellt

‘d für Sonnenschein pfeift der Hirte;

ich kenne den lauten nicht von

harten und wilden Heugeruch,

wo die riesigen trägen Frauen

mit grossen Schoss, Früchte werfen,

‘d die flexible Rasenmatte.

Mich der eifersüchtige Wald

steife, kühle Mauern schützen

von Fabrikschornsteinschatten.

Sie bedecken mein feuchtes Sein;

das Dunkeln des Tores atmet aus,

und alle Etagen sind kalt.

Das Tier krabbelt hektisch

‘d im Dunkeln herumirrende

Gesichter der Frauen sind weiß.

Und so manchmal, wenn mich Sehnsucht

erfasst nach sonnigen Wiesen

in schlammiger Novemberflur.

Sein Bild treibt mich im Bett zurück

‘d der brennende Asphalt heizt auf.

Es wäre schön, jetzt jemanden,

wem der Stein auch schon, so schwer ist,

seine Hände halten, ganz ruhig

hinausbringen auf die Wiese.

Wie von einem Mörder verfolgt wird,

fangen an, ganz wild zu laufen,

auf zitternde Klumpen zu klopfen

‘d der unseren erstickenden

städtische Brust, wenn schon fest keucht,

auf den Boden fallen lassen.

Fordította: Mucsi Antal-Tóni