Előszó

 

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek

 

Próbáltam súgni, szájon és fülön,

Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

 

A titkot, ami úgyis egyremegy

S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

 

A titkot, amiért egykor titokban

Világrajöttem vérben és mocsokban,

 

A szót, a titkot, a piciny csodát,

Hogy megkeressem azt a másikat

S fülébe súgjam: add tovább.

 

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

 

Mert félig már ki is bukott, tudom

De mindig megrekedt a féluton.

 

Az egyik forró és piros lett tőle,

Ő is súgni akart: csók lett belőle.

 

A másik jéggé dermedt, megfagyott,

Elment a sírba, itthagyott.

 

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

 

A harmadik csak rámnézett hitetlen,

Nevetni kezdett és én is nevettem.

 

Gyermekkoromban elszántam magam,

Hogy szólok istennek, ha van.

 

De nékem ő égő csipkefenyérben

Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

 

Hiába vártam sóvár-irigyen,

Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

 

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

 

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak

És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

 

Mert álom a bűn és álom a jóság,

De minden álomnál több a valóság,

 

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok

S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

 

Én isten nem vagyok s nem egy világ,

Se északfény, se áloévirág.

 

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,

Mégis a legtöbb: ember, aki él

 

Mindenkinek rokona, ismerőse,

Mindenkinek utódja, őse,

 

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

 

Elmondom én, elmondanám,

De béna a kezem s dadog a szám.

 

Elmondanám, az út hová vezet,

Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

 

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,

Itt lent a porban nem tudok beszélni.

 

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,

Itt lent a porban rossz a hangom.

 

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,

Emeljetek fel a magosba.

 

Egy szószéket a sok közül kibérlek,

Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

 

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

 

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván tátott szemmel, csodára várván.

 

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok mindenkinek.

 

Karinthy Frigyes: 1887 – 1938

 

Vorwort

 

Ich kann es niemandem sagen,

sag’s jedem, ohne zu fragen.

 

Ich versuchte zu flüstern, Mund zu Ohr,

an Euch allen erzähl’s mit Humor.

 

Das Geheimnis, das sowieso egal,

was niemand wissen kann, nur Du verbal.

 

Das Geheimnis, was einst ein Geheimnis war,

mich hat man einsam in Blut und Dreck gebar,

 

Das Wort, das Wunder und das Geheimnis,

‘d, das andere finden im Gedächtnis,

flüstere ihm ins Ohr, leise, in Wildnis.

 

Ich kann es niemandem sagen,

sag’s jedem, ohne zu fragen.

 

Weil es schon zur Hälfte aus, das weiss ich,

aber es blieb auf halbem Weg peinlich.

 

Veil, der einte, wurde davon rot am Schluss,

er wollte auch flüstern: Es wurde ein Kuss.

 

Andere erstarrte, zu Eis, erfror,

er ging zum Grab, verschwand im Mohr.

 

Ich kann es niemandem sagen,

sag’s jedem, ohne zu fragen,

 

Der Dritte sah mich nur ungläubig an,

er lachte und ich auch lachen begann.

 

Als Kind habe ich mir vorgenommen,

ich sag’ dem Gott, dem da dort oben.

 

Doch für mich ist er ein heisses Durcheinander

weder im Wein noch im Brot uns fanden,

 

Vergebens wartete ich sehnsüchtig,

Er würdigte nicht, fand es ungünstig.

 

Ich kann es niemandem sagen,

sag’s jedem, ohne zu fragen,

 

Es tat so weh, wenn ich gefoltert war,

oft wäre besser ein böse zu sein

 

Denn Sünde und auch Güte sind ein Traum,

aber die Realität steht hier im Raum,

 

Dass ich hier bin und immer noch hier bin,

und ich bezeuge das die Sonne schien.

 

Ich bin kein Gott und bin auch keine Welt,

weder Nordlicht noch Aloehimmelszelt.

 

War nicht besser ‘d schlechter als andern,

doch die meisten von ihnen sind am Ändern

 

Verwandte und Freunde von allen war

jedermanns Nachfolger, oder Vorfahr,

 

Ich kann es niemandem sagen,

sag’s jedem, ohne zu fragen,

 

Ich sage es ‘d würde dir sagen,

meine Hand ist lahm, der Mund darf nicht wagen.

 

Ich würde dir sagen, wo der Weg führt,

also hilf mir, sag mir, was mir gebührt.

 

Erhebt mich zum Sprechen, sehen, leben,

ich kann hier unten im Staub nicht reden.

 

Die Rasseln wegwarf und die Glocke ist weg,

hier unten im Staub, meine Stimme ist schlecht.

 

Ein Fuss trat auf, meine Brust, hat zertrampelt,

lasst mich nicht liegen, so abgefackelt.

 

Ich werde auch eine Kanzel mieten,

lass mich auf deine Treppe dienen.

 

Ich weiss noch nicht, was ich sagen werde,

aber ich glaube, ich werde gutes versende.

 

 

Frohe Botschaft, geheime Regenbögen

an diejenigen, die ich liebte,

mit geöffneten Augen wartend auf Vermögen.

 

Was ich niemandem mehr erzählen darf,

das werde ich heute allen entlarvt.

 

Fordította. Mucsi Antal-Tóni