Beteg vagy . .

 

Erdők, mezők most is virulnak,

Madár is énekel

A szellő most is ott bolyong a tájon

Meg-megpihenve a szines virágon,

Majd újra szárnyra kel.

 

A csillagok most is ragyognak,

Mint apró tűzszemek.

A felhőtlen, a csendes éjszakára

A hold szelíd, barátságos sugara

Rajzolgat képeket.

 

A nagy természet életében

Minden a régi még.

Nincs ott halál . . . Ha kivesz is az élet

De a tavaszszal ismét újra éled,

Kivirul a vidék.

 

A szivemnek sincs változása,

Szeret most is nagyon;

Sugarát érzed ott a messzeségbe,

Mikor lelked felém sóhajt remélve

Az esti alkonyon.

 

De te szívedben az enyészet

Gyötrelmét hordozod;

Nehéz betegség láncza köt az ágyra,

A fájdalom sötétlő fellegárny.i

Borítja homlokod.

 

S kicsiny szobád minden zugából

Az inség néz reád,

Ettől népes agyadnak lázas álma,

Virraszt melletted, hogy végűi bezárja

Az élet ajtaját.

 

Ha most úgy melletted lehetnék,

Mint egykor hajdanán,

Az életszikra benned tán kigyúlna

Ha fejemet, ágyadra leborulva,

Kebledre hajtanám.

 

Távol vagyok s a kínzó kétség

Van egyedül velem . . .

Nem is tudom, kitől, csak egyre kérem:

Az én édes kicsinyke feleségem

Őrizze meg nekem . . .

 

Csizmadia Sándor: 1871 – 1929

 

Du bist Krank

 

Wälder und Felder blühen jetzt noch,

der Vogel singt noch auch

die Brise schlendert noch über die Landschaft,

an farbigen Blumen ruht es wechselhaft,

‘d fliegt es los wie ein Hauch

 

Die Sterne leuchten auch immer noch,

wie das Feierauge.

An die wolkenlose, harmonische Nacht,

der sanfte, freundliche helle Mondstrahl wacht

‘d zeichnet Friedenstaube.

 

In dem Leben der großen Natur,

alles noch beim Alten.

Dort gibt es kein Tod … auch wenn das Leben stirbt,

aber der Frühling alles zum Leben zwickt,

das Land neu gestalten.

 

Für meinen Herzen ändert sich nicht

liebt deine Begrüßung;

man kann die Strahlen in der Ferne spüren,

wie die Seele, die immer zu mir führen,

in Abenddämmerung.

 

Doch in deinem Herzen das Verblassen

erträgst es du wie Qual;

eine schwere Krankheit fesselt dich ans Bett,

dunkel werdenden Schatten von Schmerzkorsett,

bedecken dich ganz kahl.

 

Aus jeder Ecke deines kleinen Zimmers

das Elend schaut dich an,

das macht dein Gehirn zu einem Fiebertraum,

es wacht über dich, bis er schließt dein Drahtzaun,

die Tür der Lebensbahn.

 

Wenn ich jetzt neben dir sein könnte,

wie es auch einmal war,

der Lebensfunken in dir entzünden sollte,

wenn mein Kopf in deinem Bett senken wollte,

auf deiner Brust, ist klar.

 

Ich bin weit weg und der quälende Zweifel,

es ist allein mit mir, …

Ich weiß nicht, von wem, ich bitte nur ständig:

Ach Frau, von dir bin ich so abhängig, hab

Angst, dass ich dich verlier.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni