Révben

Körültem némaság, mint tengeren . . .

Ekémnek szarva kormánykerekem,

Vasa szeli az omló földhabot •—

És messze, meddig csak elláthatok,

Ákáczok közül mosolygó tanyámig

Barázdáim hullámverése játszik.

Négyes vitorlám tiszta hófehér,

Reggeltől estig hosszú utat ér;

Lakmározó varjúhad, mint sirály

Lomhán rebbenve friss nyomunkba száll,

Majd messze fönn vonuló új csapatba

Vegyül s károgva tűnik a magasba . . .

Utánok nézek és eszembe jut,

Óh, hátha mégis, a ki szállni tud

S egész világ övé, tán boldogabb,

Mint szűk határa rögjén aki rab!

.,.. Eh, kósza álmok! Itt vagy, hű ekém, —

Álmokért többé el nem hagylak én!

Sem téged, sem kiküzdött otthonom

Örömét, gondját többé nem hagyom!

Szivem s agyam nyitott köpűje itt

Erő és hit mézével megtelik —

S ha lesz maholnap a kivel megoszszam,

Jövőm nem aggaszt se' jóban, se' rosszban.

Ha néhanapján, mint síró harang,

Még ide talál egy-egy méla hang

Fényes légvárról, melynek úgy örült

Két szerető szív, mégis összedűlt:

Barázdaontó hű ekém után

Egy elmorzsolt könny nem az én hibám.

6

Hej Cselő, Csákó, haza, haza már!

Beh rövid a nap, odavan a nyár . . .

Egy órjás kéz nyugaton mind alább

Vonja az alkony hamvas bíborát —

Egy sátrat borít az egész világra . . .

. . . Vigyetek révbe, édes nyugovásra!

Hajós Izsó: 1859 – 1906

Im Hafen

Still ist um mich wie die Ruhe des Meeres,

mein Lenkrad ist jetzt der Sterz des Pfluges,

der Riester zerschneidet den Schaum der Erde,

soweit sehen kann, gibt es keine Berge,

von Akazien umkreist, lächelt mein Gutshof,

die Brandung meinen Furchen flirren in Luft.

Meine vier Segel sind rein schneeweiss,

von morgens bis abends ist der Weg weit;

einen schmausenden Krähenschwarm ‘d Möwen

langsam flatternd, kommt frisch hinter uns her,

dann zu neuen Team, das weit oben fliegt,

schaut in die Luft und krächzend höher biegt.

Ich sah hin ‘d erinnere mich daran,

eventuell für den, der fliegen kann,

die Welt gehört ihm gar noch glücklicher,

eng das Blickfeld, wenn in den Knast sitzt er!

Verirrte Träume! Du bist hier, ach mein Pflug,

Träume zu jagen, es wäre nicht so klug!

Weder dich noch mein Heim verlasse und

Freude und Sorge nie mehr verpasse,

mein Herz und Geist bleiben hier im Laube,

beide sind gefüllt mit Stärke ‘d Glaube

‘d, wenn schon morgen gibt, mit wem ich es teile,

mir ist gleich, ob mir gut geht, oder leide.

Wenn manchmal, wie die weinende Glocke,

hier findet man eine triste Locke

von einem Luftschloss, dem er so freute

zwei liebende Herz, so traurig heute:

nach meiner Furche brechenden Pfluges,

eine einzige Träne ist nichts Gutes.

Hey Cselő, Csákó, Heim nach Hause gleich!

Der Tag ist kurz, der Sommer ist vorbei,

der riesigen Hand im Westen der Schöpfung

zieht das aschgraue Purpur der Dämmerung –

Und bedeckt die ganze Welt mit einem Zelt, …

… nimmt mich im Hafen im ewige Korn Bett!

Fordította: Mucsi Antal-Tóni