Várjátok Petőfit

***

Rég porba omolt már lantja, kardja, vére,

Rég barázdát vontak a harcz mezejére.

Oh, a honszerető szív is rég elhamvadt,

Mely lelket adott volt az isteni lantnak!

Más idő, más nap jár egén a magyarnak,

Csak a nép, a magyar, maradt ugyanannak.

Csak ti gondoltok rá, mint ő gondolt rátok . . .

Várjátok Petőfit... várjátok, várjátok!

***

Hova lett, hol nyugszik lándzsával szivében ?

Eltűnt-e villámként az iszonyú éjben?

Vagy a lángoló szív oda lenn se hűlt ki,

Mint a tűzhányóhegy fog újra kitörni ?

Vagy meg se halt: alszik édes anyánk keblén,

Dicsőség álmába ő elszenderedvén;

Oh hajnal! csak neked várja egy sugárod...

Várjátok Petőfit... várjátok, várjátok!

***

És te, népe, szenvedsz és tűrsz nélkülözve,

ínség, szégyen jármán roskadoztok össze.

Ki szól hozzád, mint ő, s enyhít a mély gyászban?

Mostoha gyermek -vagy az anyai házban !

Hazád árvája vagy, sorsod mind sötétebb...

S mégis ég egy csillag, mégis mind reméltek!

Él egy hit, egy I s t e n ! . . s egy vígasztalástok :

Várjátok Petőfit... várjátok, várjátok!

***

Egy a nép munkája, harczot egyért állja.

Egy: a honszeretet a nép tudománya;

S ezt ellenségünk is megtanulja tőle,

Mert a nép szivében ott dalol költője!

De majd, a hol csak járt, meg fog ő jelenni,

Mindenütt, mit zengett, egyszerre elzengi,

S egy szent lángra gyújtja az egész országot! . .

Várjátok Petőfit . . . várjátok, várjátok!

***

Jel támad a földön . . . ajtai kinyílnak,

Hol hősök, vértanuk nyugosznak, a sírnak.

Visszadja vitézét minden csatamező,

Haza jön Rákóczy, a honvédelmezői

Kiket csak megcsaltak, és föláldozának,

Babér-koszorázott bajnoki hazánknak . . .

Űj hadak útját nézd, Attilát, Árpádot!

Várjátok Petőfit... várjátok, várjátok !

***

Napkeleten kelni napként megpillantod

Hét csillagból álló hősi honfi l a n t o t . . .

Éjszakon éjszakfény ragyog a magyarra,

Ellenségvér-szomjas bosszúálló kardja.

S hol háromszázados éjfél feketélik,

Kelettől-éjszakig, napnyugottól délig:

Rémes üstökös vet véres fényt az égre :

Népünk bujdosásból megtért dicsősége !

***

Es csodák történnek, égi jelek égnek,

Meghasad kárpitja vérbe borult égnek.

Uj tavasz, márczius száll alá biborban,

S riad Talpra magyar, úgy mint negyvennyolczban!

Tudjátok, mi lesz ez ? Utolsó ítélet,

Magyar dicsőséget zengi el ti néktek,

Hazát és nemzetet, magyar szabadságot!...

Várjátok Petőfit... várjátok, várjátok!

***

A szalk-szentmártoni 1911 márczius 15-iki Petőfi-ünnepre irta

***

Bartók Lajos: 1851 - 1902

***

Wartet ihr auf Petöfi

***

Seine Laute, Schwert ‘d Blut, sind längst zu Staub wurde,

aus dem Schlachtfeld wurde schon lang eine Furche.

Das patriotische Herz ist längst in einem Grab,

welche dem göttlichen Laute der Seele gab!

Andere Zeit steht für die Ungarn am Himmel,

nur das Volk, die Ungarn, blieb dasselbe immer.

Nur ihr denkt an ihn, wie er an euch gedacht hat.

Wartet auf den Petőfi … wartet,  wartet halt!

***

Wohin er ging, wo ruht er mit dem Speer im Herz?

gar wie ein Blitz im dunklen Nacht verstarb mit schmerz?

wo sein Herz hat sich dort unten nicht abgekühlt,

und wie ein Vulkan immer wieder weiter glüht?

Gar starb er nicht: Schläft an der Brust unser Mutter,

er fiel in einen Traum der Ruhm im Fischkutter;

Oh Morgen! Ein Strahl wartet nur auf dich beleuchtet.

Wartet auf den Petőfi... wartet, nur wartet!

***

Und ihr, sein Volk, leidet und erduldet alles,

ihr zerbröckelt unter dem Joch der Brutales.

Wer spricht mit dir wie er, d lindert dich in Trauer?

Ein Stiefkind – muss in deinem Mutterhaus lauern!

Bist der Waise des Landes, dein Los ist dunkel …

Immer brennt ein Stern noch, und immer noch funkelt.

Ein Glaube lebt, ein Gott! ‘d einen Trostpreis startet:

Warte auf den Petőfi … wartet, nur wartet!

***

Der Krieg ist Volkswille, alle haben es geschafft.

Erstens: Patriotismus ist hier Volkswissenschaft;

und unser Feind hat das auch gelernt von ihm,

weil der Dichter in den Herzen der Menschen schien!

Aber dann, wo er war, wird dort wiedererscheinen,

was er gesungen hat, all’ das Gleiche meinen,

‘d das ganze Land in heiligen Brand ausartet!

Wartet auf den Petőfi … wartet, nur wartet!

***

Es gibt ein Zeichen im Land … Türen öffnen sich,

wo Helden ‘d Märtyrer ruhen, im Grab redlich.

Jedes Schlachtfeld erwidert seine Tapferkeit,

Rákóczys Nationalgarde, steht ja bereit,

die, die betrogen und aufgeopfert dastand,

mit Lorbeeren gekrönte Champion für unser Land.

Schau dir an, wo Attila, Árpád gestartet!

Wartet auf den Petőfi … wartet, nur wartet!

***

Wen, du an Osten, die Sonne aufgehen siehst,

aus sieben Sternen, eine Landsmann-Laute blickst.

Am Nacht erstrahlt ein Nordlicht des Ungarnlandes,

das blutrünstig rachsüchtige Schwert des Feindes.

Die dreihundertjährige mitternachtsschwarz lag,

von Ost bis Nord, von dem Abendrot bis Mittag:

Ein Komet wirft ein blutiges Licht an den Himmel:

Der Ruhm unser Volk aus dem Verstecks Gewimmel!

***

Wunder geschehen, himmlische Zeichen wissen,

der blutige Vorhang des Himmels zerrissen.

Ein neuer Frühling, der März kommt in Purpurrot,

‘d heisst: Steh auf Ungarn, wie der Achtundvierzig bot!

Wisst ihr, was das wird? Weltgericht, wird das für euch,

die ungarische Herrlichkeit, der Pentateuch

Heimat ‘d Nation, ungarische Freiheit! … Achtet!

Wartet auf den Petőfi … wartet, nur wartet!

 

Geschrieben für das Petőfi-Fest am 15. März 1911 in Salk-Szentmárton

***

Fordította: Mucsi Antal-Tóni