Májusban

Te, fénysúgár a nap szeméből,

Langyos szellő kék messzeségből;

S te is, mosolygó ifjúságom,

Hol madár dalolt minden ágon  —  

És lomb a fán, virág a réten;

Tavasz a szívben, földön, égen ;

Ragyogó május kedves álma,

Be tova tűntél messzeszállva!

***

Hol vagy  álom?! A május itten,

Harmatos, rózsás kikeletben;

De már a napsúgárnak csókja

Csak égetni jár homlokomra.

A magasságból lengő szellő

Nyomán nem vágy kél, hanem felhő.

Virág illatja, a dal hangja:

Mind  —   ifjúságomat siratja!

***

Ébredést látva jobban érzem,

Hogy nekem nincsen ébredésem.

Hiába fény, az égbolt kékje,

Nem bíztatnak a reménységre.

Nem  hozzák vissza azt a régit,

Elmúlt időknek szép emlékit;

Ábrándot, vágyat, ifjúságot.

A múltból annyi gyermekálmot.

***

Amint így könnyeken át nézem,

Káprázat kél a fényességben  .

Napsúg ár csókja már nem éget,

Érzek a csókban melegséget.

Hervadt reményből virág nyílik,

Szellők, mi szép volt, elregélik

S ragyogó május édes álma

Rászáll szelíden szempillámra.

***

A hit, az ábránd visszatérnek,  

Megtartanak a reménységnek.

Már nem sírnak a kis virágok,

Mosolyognak, míg köztük járok.

A múlt feltámad fényre, dalra,

Véremet ifjúlázba hajtja .  .  .

S bár engem megcsalsz is vele:

Légy áldott, május kék ege!

***

Felszeghy  Dezső: 1853 –

***

***

Im Mai

***

Du Lichtstrahl aus dem Aug’ der Sonne,

eine Brise aus ferner Wonne;

‘d du auch meine lächelnde Jugend

am Ast ein Vogel sang von Tugend –

Laub am Baum, Blume auf der Wiese;

Frühling im Herzen voll mit Liebe;

süßer Traum von dem strahlenden Mai

Scheint, in der Weiten Ferne zu sein!

***

Wo bist du Traum?! Der Mai ist schon da,

der taufrische Lenz der Hungaria;

der Kuss der Sonne brennt auf der Stirn,

und es kocht jetzt schon auch mein Gehirn.

Eine Brise weht aus der Höhe

bringt keine Wünsche nur heisse Böe

der Duft der Blume, der Klang des Lieds:

Beklagt die Jugend ohne Rückblicks!

***

Ich fühle es, wenn ich aufwache,

dass ich kein Erwachen mehr habe.

Vergebens das Licht, das Blau Himmel,

sie geben keine Hoffnung, nie ‘d nimmer.

Sie bringen nicht mehr zurück die Zeit

Erinnerung an die Vergangenheit;

Tagtraum, Verlangen und die Jugend,

die vielen Kindheitsträume suchend.

***

Und wenn ich durch die Tränen schaue,

verblendet vom Licht alles glaube.

Der Kuss der Sonne brennt auch nicht mehr,

spüre die Wärme im Kuss sehr schwer.

Verwelkter Hoffnungen erblühen

Brisen, die schön waren, er kühlen,

und ein strahlend süßer Traum vom Mai,

Landet sanft auf meinen Wimpern dabei.

***

Der Glaube ‘d, die Träum' zurückkehren,

sie lassen noch hoffen im Leben.

Die kleinen Blumen weinen nicht mehr,

sie lächeln froh, wenn ich zurückkehr.

Die Vergangenheit singt neue Lieder,

es treibt mein Blut zum Jugendfieber.

Zwar mich stört das laute Gewimmel:

Sei gesegnet, blauer Maihimmel!

***

Fordította: Mucsi Antal-Tóni