Egy véletlen találkozás 2009 őszén

Kedves olvasóim, most egy történetet írok le egy találkozásról a múltból.

Most, amikor lassan ismét hidegek lesznek az éjszakák, ismét arra kell gondolnom milyen jó is nekünk, nekünk, azoknak, akik minden este meleg ágyban tudunk lefeküdni. De emberi kötelességünk azokra is gondolni, akik valamilyen okból kizökkentek a mindennapi normális életből, és nem tudták / tudják megtalálni a visszavezető utat.

Egy véletlen találkozás olyan hatással volt rám, hogy utána többször is kerestem a kapcsolatot a hajléktalanokkal, elbeszélgettem velük, és ők sokat meséltek nekem. Száz szónak is egy a vége, a sok beszélgetésnek pedig az lett a vége, hogy a hallottakat versben feldolgoztam, és egy összefüggő, tizenkét versből álló sorozat lett belőle, amelyikben minden egyes versben, a hajléktalanokkal való beszélgetéseim során halott, egy-egy hajléktalan legnagyobb gondját próbálom leírni.

Érdekes ez a mi életünk. Tele vagyunk jókívánságokkal, és az életünket napról-napra mégis mindig rosszabbnak találjuk. 2009-ben, az akkori otthoni látogatásom alkalmával szombaton délután elmentem rokonaimmal a budaörsi Tesco és Auchan bevásárló központba. Megbeszéltem velük melyik padon fogom őket várni, mert a még teljesen el nem múlt betegségem után, nem éreztem magamat abban a helyzetben, hogy sétálni tudjak, a vásárlás pedig sohasem volt a kedvenc időtöltésem, és így én, egy rövid látogatás után a könyvosztály előtt, valóban leültem az előcsarnokban az egyik padra, és néztem az embereket.

Az emberek sokaságán és magatartásán, főleg a bevásárlókocsikban levő áru mennyiségén nehéz volt elhinnem, amit az utolsó időben olvastam és a Tv-ben láttam, a rosszul menő magyar emberi sorsról, mert a kép egy egészen más Magyarországot mutatott meg nekem.

Később leült mellém, a kinézéséről ítélve, egy hajléktalan ember mellém, néha-néha felemelte a plasztik zacskót a szájához, és „húzott” egyet a benne elrejtett üvegből. Megszólítottam, mi a véleménye a tömegről? Milyen tömegről, kérdezte, őneki nem létezik itt senki, mert őt sem veszi itt senki senkinek. Ő csak melegedni jár ide, ameddig ki nem zavarják és megkérdezte, akarok-e én is egy korty melegítőt? Igennel válaszoltam, látszólag húztam is egy hosszú kortyot az üvegből, mert tudtam az őszinteség kulcsa az ivás megkínálásának az elfogadásában rejtőködik.

És valóban. A következő, több mint egy órai beszélgetésben, ő egy teljesen más képet mutatott be nekem a bevásárló központról, az egész Magyarországról, mint amit eddig én láttam. És amikor majd két óra elteltével visszajöttek a rokonaim a feleségemmel, csodálkoztak, hogy én egy ilyen emberrel beszélgetek. Csak annyit mondtam nekik, nekem ez a beszélgetés többet ért, mint, egy egész évi televízió nézés a magyar ember sorsáról. Ő nem tudta én ki vagyok, az üvegből való ivás meghívásának az elfogadása, elvette neki minden bizonytalanságát, mert az egészségem még nem volt az utóbbi napok betegsége után valami jó állapotban, így a hidegrázástól való félelmemben, be voltam bugyolálva, és talán ezért is egy kicsit „sors testvérének” látott, és mesélt a sorsáról.

A magyar ipar felvirágozásában, egy jól menő úriember volt. Egy jól menő üzletben dolgozott, majd később ő, mint önálló üzletember nyitott üzletet, de úgy mondván a saját jóságának, az emberekben vetett hitének lett az áldozata. Mindenkiben megbízott, mindenkinek segíteni akart, míg végül anyagi nehézségekbe keveredett, akkor jöttek az „igazi” jó barátok, pénzt adtak csak egy kis papírért, majd visszakérték, először elment az üzlet, utána a ház, majd az asszony is a gyermekekkel, maradt csak a plasztikzacskóban elrejtett üveg. Igaz, ma már nem is kellene elrejteni, úgy sem számít már semmi, lakása nincs, mert nincs munkája, munkát pedig nem kap, mert nincs állandó lakhelye. Az ismerősei, jó barátai már úgy is mind elhagyták, azért is jött ide, mert itt a nagy tömegben, ő úgyis csak egy a sok közül, személyesen nem ismeri senki, ő is csak egy pár sorstársát ismeri.

Az egyedüli reménye, hogy majd a tél meg fogja oldani minden problémáját, azért is, amit ő iszik, az nem alkohol, hanem fájdalomcsillapító, hogy talán akkor nem fog annyira fájni a túloldalra lépés, amikor a tél fagyos éjszakája győzni fog a test felett. Megpróbáltam megvigasztalni, a húsz évnek előtti saját sorsom elmesélésével, amikor én is anyagilag, és lelkileg is a szakadék szélén álltam, de hála Istennek, a család segítségével és pártfogásával, újra sikerült szilárd talajt éreznem a lábam alatt. Igen a család, – mondta, – csak az tudott volna segíteni, de ő mindent elrontott, mindig csak mindenkitől menekült. Most már arra nincs semmi szüksége, hisz a nagy szakáll mögött, úgysem tudja senki, ki ő.

Így, ma talán még a saját édesanyja sem ismerné fel. A családom jövetelével, elbúcsúztam tőle, a kezébe nyomtam, egy kis „fájdalomcsillapítóra valót” mondva kövesse az én példámat, nem vagyok gazdag ember, de elégedett a sorsával, és ez sokszor többet ér, mint a világ összes vagyona, és egy kézfogással elváltunk egymástól.

Mucsi Antal-Tóni                            2009 November 18

Ps: Talán lehetne e kis történetet úgy is venni, mint egy előszó a Hajléktalanok sorozatomra, amely 13 versből áll. Ezt a találkozást is leírtam vers formában is, mely a sorozat első verse....üdv Tóni...

Hajléktalanok 1

***

Egy véletlen találkozás 2009-ben

***

Múlt évi magyarországi utamon

egy érdekes kirándulást tettem,

a rokonaimmal az utolsó napon:

Budaörsön, az egyik bevásárló központba spontán én is elmentem.

***

Egy ideig sétálgattam is velük

majd egy fapadra fáradtan leültem,

úgy éreztem, csalódtam bennük:

Mert sehogyan sem tudtam megérteni, amiről eddig itt értesültem.

***

Eddig mindenütt azt hallottam

a magyar nép éhezik mostanában,

amit láttam azon el csodálkoztam:

Mindenkinek a vett árú, tetejére volt rakva a bevásárló kocsijában.

***

Ahogy én ott ültem egyedül a padon

leült mellém egy szegény hajléktalan,

úgy láttam ma megfázhatott nagyon:

Összehúzta magát, látszott, hogy zavarban van és nagyon nyugtalan.

***

Megkérdeztem, mit szól ehhez a sok néphez

üres szemekkel szomorúan rám nézett,

ő azt megérti, a ruhája nem pászol e képhez:

Ide csak melegedni jött be, az élet ővele már régen mindent elintézett.

***

Valamikor neki is tele volt a kocsi rakva

a „Jó barátok” szívesen segítettek neki,

de az elmúlt élete már régen ki oktatta:

Ott ahol ilyenkor jó meleg van, onnan őt mindenki gyorsan kikergeti.

***

Kis „fájdalomcsillapítót” nyomtam a kezébe

igyon egy kortyot az kettőnk egészségére,

egy szomorú emberi sztorit kaptam én cserébe:

Kérem a Jó Istent, vigyázzon a télen minden ország hajléktalan népére.

***

Mucsi Antal-Tóni                   2009 November 19