1956-ban születtem. Nem volt benne semmi különleges, ahogy bennem sincs.
Jártam az utamat, azután mellém szegődött a párom. Azóta ketten járjuk a közös utunkat.
Szép ez az út, szeretettel, megértéssel, kéz a kézben. Gyermekein felnőttek, két drága unoka is cseperedik körülöttünk.
Én már ezzel is boldog is kiegyensúlyozott voltam. De egyszer, egy téli napon olyan világ nyílt meg előttem, amire álmomban sem gondoltam. Közel 50 évesen –máig sem tudom milyen hatalom-, kezembe adta az ecsetet. Más dimenzióba kerületem. Egy új világ gyermeke lettem. Azóta nincs megállás. Festek. Soha nem tanultam, csak annyit, mint az általános iskolában tanítanak. Talán nem is tudok, sőt egy szakavatott szem hibát, hibára találhat a képeimben, de….
Ezek a képek a lelkemből jönnek elő, a színekben élek.
Valami titokzatos erő mártja az ecsetemet a festékbe, és vezeti kezemet a vásznon.
Álmatlan éjszakáimon próbáltam megfejteni , hogyan kell úgy festeni, hogy az legyen a képen, amit én láttatni szeretnék.
Ilyen egyszerű dolgokra gondolok, hogy távol, távol legyen, hogy a felhők a végtelenbe ússzanak. Rengeteget próbálkoztam, néha sikerrel, néha kudarccal, de ezek a kudarcok, új megoldásokra sarkaltak.
Pályázatokon indultam, és boldog voltam, ha elfogadták a képemet.
Kóka Rozi meséihez kiírt illusztrációs verseny megnyertem. El sem hittem.
József Attila Medáliák országos pályázatán 3. lettem. Boldogságom határtalan volt.
Számos kiállításon vettem részt.
Tagja vagyok a Magyar Független Szalonnak, és a Veresegyházán működő Alkotó körnek.
A remegés a gyomromban soha sem szűnik, meg, ha a vásznam elé állok. Olyan ez, amikor az ember lány randevúra készül, izgalmas, gyönyörű varázslat. Minden kép, egy kis darab a lelkemből, és minden kép ad valamit a lelkemhez. Szeretetet, csodát, áhítatot, alázatot.
Másképen látom a világot, kinyílt egy ajtó előttem, amin úgy lépek be, mint Alíz, Csodaországba, és hiszem hogy ott is vagyok