Dühöngj vihar,
okádd a mérged,
légy most testben a lélek,
üvöltve mondd el mi fáj,
mi az amitől sír ha félek,
mikor a kín lángja éget,
mert engedetlen tested
nem hallgat reád,
na nem süket,
csak nem enged sietni,
megfog és visszatart.
Nem érdekli,
hogy több mint ötven éve,
a mozgás volt életed léte.
Az első néhány méter még tied,
de már megvétózza lépted.
Levegő vulkánod egyre csendesebb,
lihegéssel magyarázza ne siess,
csak lassú lehetsz.
Értem én,….de nem akarom,
elsiratom magam harctalan,
nem azért mert halni félek,
már találkoztunk,
és tudom, hogy arctalan.
Nem tud legyőzni,
ezt nem is értem,
valami hajtott a semmiből,
már felkeltem,
rajta álltam,
tétováztam,
de még nem vitt a lábam.
Hirtelen, bár sután,
átölelt az élet,
megcsókolta az arcom,
azt suttogva, - a könnyed éget,
tréfásan meglökött,
a semmiből kiléptem,
de már az első lépésnél rám szólt,
Csak andalogva….
kérem.