Folytatás

- Minek neveznéd akkor azt, hogy mindenféle kétes eredetű főzetet kotyvasztasz, és azt itatod a betegeiddel?
- Gyógyításnak… -felelte dacosan felszegett állal, és tekintetét bátran az inkvizítorra irányította. De ez a férfi nem jött zavarba a pillantásától, sőt, még jobban megkeményedett az arca.
A főinkvizítor ebben a pillanatban sajnálta, hogy nem lehetett ott a lány kínvallatásánál. Tökéletesre fejlesztett módszereinek köszönhetően még azt is bevallotta volna ez az átkozott boszorka, amit el sem követett.
A tömeg morajlott, láthatóan sokaknak tetszett, ahogy a lány felvette a kesztyűt a hatalmasságokkal szemben. Ez nem volt túl gyakori, a legtöbb elítélt sírva a földhöz verte magát kegyelemért esedezve.
- Gyógyításnak? – mennydörögte a főinkvizítor – És mondd, Te lány, nem kizárólag Isten-e az, aki a gyógyításra fel van hatalmazva? Amit Te művelsz, azt bűbájoskodásnak hívják, ami más szóval - itt egy kis hatásszünetet tartott - az ördöggel való cimborálás!
- Nincs ebben semmi ördögi – feleselte a lány, és hátracsapta hosszú, koromfekete fürtjeit. – A gyógynövények Isten akaratából fejtik ki hatásukat, mert Ő a növényekben rejtette el a betegségek ellenszereit, és minden bajra létezik gyógymód!
- Kitől hallottad ezt, Te lány? – szólt közbe a püspök, mert maga is meglepődött a talpraesett válaszon.
- Anyámtól, aki a nagyanyámtól tanulta, aki pedig az ő anyjától…
- Átkozott boszorkányok voltak mind! – sziszegte a fogai között a főinkvizítor, aki láthatóan kezdte elveszíteni a türelmét.
- És mondd – folytatta a püspök meglehetősen higgadt, kimért hangon – ha Isten akaratából szenvedünk a különböző bajokban, akkor vajon nem Isten akarata ellen való-e a Te bűbájos ténykedésed? Vagy miért pont általad, és nem az egyházán keresztül kívánná híveit meggyógyítani?
- A gyógyulás nem általam történik, hanem a Hit és a Gyógyító Szeretet ereje által. Én csak a közvetítő vagyok a beteg és Isten között…
- Halljátok ezt az eretnek beszédet? – hördült fel az inkvizítor – Ez a nőszemély azt állítja, hogy kapcsolatban áll a mi Urunkkal és Istenünkkel, akinek a nevét még én is félve mondom ki. De ő felhatalmazva érzi magát arra, hogy Isten akaratát közvetítse…
A tömeg morajlani kezdett, amelyből kivált néhány méltatlankodó hang, de a püspök felemelt keze némiképp csendre intette őket. A főinkvizítor folytatta:
- Én nem kételkedem, hogy ennek a nőnek a bűbájos tevékenysége mögött egy nagyhatalmú segítő áll, aki azonban nem a mi Istenünk. Az ő szövetségese nem más, mint maga a Sátán!!! Most is az beszél belőle, hogy minket félrevezessen!!!
A közönség hisztérikus őrjöngésbe kezdett a sátán nevének említésekor. Megint záporozni kezdtek a rothadó gyümölcsök és a kavicsok az emelvény felé. A lány védekezésül az arca elé tartotta a kezét, de nem sokat ért. Testét kíméletlenül felhorzsolták a célba találó tárgyak. A főinkvizítor további szavait hallva a dobálózás végül abbamaradt, és feszült várakozás foglalta el a helyét.
- A tetteire nincs mentség! – harsogta az erkélyről most a közönség felé fordulva – Egyházunk szemében halálos bűn mindaz, amivel ezt a nőt vádolják. Amit ő képvisel, belülről rothasztja el társadalmunk szilárd alapokon nyugvó értékrendjét, olyan, akár a férges alma az egészségesek között. Ki kell hát vágni a beteg részt, mielőtt a többit is megmételyezné. Szabadítsuk hát meg önnön férgeitől a tisztítótűz segítségével. Máglyára vele! Aki pedig közületek bármilyen kapcsolatba lépett vele, az a legszigorúbb módon vezekeljen Isten házában, hogy ez általa közvetített ragályos kórtól megtisztulhasson.
- Máglyára vele! Máglyára vele! – kiabálta egy hang a tömegből, amelyhez aztán még sokan csatlakoztak, majd ritmikus kántálásba kezdtek, amíg a kárhozat énekét a főinkvizítor magasba lendülő karja meg nem szakította.
- Nem bűnös! Ez a lány ártatlan! – hallatszott egy kisebbség gyenge hangja valahol a főtér egyik sarkából, de a halált kiáltók hangos morajlása csakhamar elnyomta.
- Aki még kételkedne, annak majd bizonyítékul szolgál, ha megmutatjuk a sátán jelét ennek a nőnek a testén! – mennydörögte a főinkvizítor, s úgy tűnt, kezdeti hidegvérét sikerült elveszítenie – Hóhér! Vetkőztesd le!

A nézőtér elcsendesedett. A csuklyás férfi a lány mellé lépett, majd vaskos kezeivel a nyakánál megmarkolta a vékonyka vásznat, és egy durva mozdulattal kettéhasította. Az egyetlen ruhadarab, ami eddig karcsú alakját takarta, egy elégedett morajlás kíséretében hullott alá a bokáira. Alabástrom bőre selymesen fehérlett a vöröslő napfényben, habár testének nagy részét csúnya, éktelen sebek borították: a kínvallatás nyomai. Mezítelen szépségét bámulva, a legtöbb férfinak még így is tátva maradt a szája. Teste - meglepő alapossággal - mindenhol csupaszra volt borotválva, ahogyan azt a boszorkánysággal vádolt elítéltek esetében tenni szokták, hogy az ördög a szőrzetben el ne rejtőzhessen. A hidegtől libabőrös lett, de ennél sokkal jobban zavarta saját mezítelensége. Szégyenérzete csak tovább erősödött, érezvén, ahogyan a kéjsóvár férfitekintetek csupasz szemérmét mustrálják. A főinkvizítor résnyire összehúzott szemhéjai mögül rideg szenvtelenséggel vizsgálta, és kereste azt az aprócska bizonyítékot, ami megerősítheti az ellene felhozott vádakat. Amikor végül megtalálta, elégedett mosolyra húzta a száját.
- Ott van, ni! A köldöke alatt. A sátán kézjegye!
A hóhér otromba virsliujjával rámutatott az aprócska, félhold alakú anyajegyre a lány hasán. A tömeg ekkor felhördült, és hátrahőkölt. Néhányan közülük fel is buktak ennek hatására. A kovácsmester hatalmas, kérges tenyerébe temette az arcát, és inkább nem nézett a az emelvényre. Talán az egyetlen ember volt az egész tömegben, aki szégyellte a lány kiszolgáltatottságát bámulni. A korosabb asszonyokat felettébb bosszantotta, hogy a boszorkány szépsége mennyire megbabonázza a jelenlévő férfiakat, akik szinte le sem bírták venni a tekintetüket a meztelen női testről. A tér közepén egy fiatal nőkből álló csoport rothadt káposztát kezdett el hajigálni a pódium felé, de miután néhányszor a hóhért is eltalálták vele, és az fenyegetően előlépett egy hosszú lándzsával, inkább abbahagyták.
- Gyermekem, van még valami mondanivalód? – kérdezte megenyhült hangon a püspök, aki már sokkal inkább sajnálta, mint megvetette az elítéltet. A lány egyenesen a főtéren tülekedő tömegre emelte a tekintetét, mintha tőlük várna kegyelmet.
- A vádak hamisak. Nem vagyok boszorkány! Én csak gyógyító vagyok…
- Ezt már hallottuk, de nem hisz neked senki! – vágott a szavába ingerülten a főinkvizítor. – Az ítélet kimondatott. Hóhér, kezdheted!

A parancsra a hóhér segédei elkezdték meggyújtani a farakást. Halovány füstcsíkok jelentek meg a máglya sarkainál, és a lángra kapó gallyak egyre sűrűsödő ropogását lehetett hallani. Az emelvény felé egy szerzetes igyekezett, nehezen átverekedte magát a bámészkodó tömegen, és fellépett a pódiumra. Egy hatalmas fakereszt volt nála, amit a lány arca elé tartott, aki értetlenül bámult rá könnyeinek fátyola mögül.
- Csókold meg… - súgta neki halkan. A lány némán engedelmeskedett. – Megbántad a bűneidet? – kérdezte a szerzetes, majd lehajolt a lány elszakított ruhájáért, és gyengéden a vállára terítette.
- Isten látja lelkemet, nem vagyok bűnös – felelte, és csupa könyörgés volt a tekintete, ahogyan a fiatal, szőke férfi arcára nézett. Sajnálaton kívül azonban mást nem tudott róla leolvasni. A csalódás, hogy tőle sem várhat segítséget, még jobban elkeserítette, és a félelem mardosó kígyója alattomosan kúszott fel egészen a szívéig.
- Halálra ítéltek. Nem tehetek érted semmit! – jelentette ki a szerzetes, de a hangja érezhetően megremegett. Bár átkozta magát a gyávaságáért, nem volt benne biztos, helyesen cselekedne-e, ha megpróbálná megmenteni. Talán meggyőzhetné a püspököt, akiről köztudott, hogy nincsenek ínyére a kivégzések. A bíró pedig a püspök tenyeréből eszik. De ez a főinkvizítor! Neki hatalma van, és nem volna szerencsés szembeszállni vele. Nem lenne többé rend, amely befogadná.
- Most meggyóntatlak – mondta a férfi, és imára kulcsolta a kezeit.  – Mondd utánam…
- Gyermekkorunkban együtt játszottunk, emlékszel…? - kapaszkodott az utolsó mentő szalmaszálba a lány, és megpróbált a férfi érzelmeire hatni. Más esélye nem volt.
- Emlékszem…- felelte, és kissé mérges lett, amiért a lány manipulálni próbálta. – Ez nem jelent semmit…
- És az a csók sem jelentett semmit ott a várfal tövében? – kérdezte a szemkontaktust keresve a férfivel, aki fülig pirult, és inkább elfordította a tekintetét. – Ha akarod, megismételhetjük, csak ments ki innen… Könyörgöm!
- Fogadalmat tettem, Rose, amit még érted sem szeghetek meg – válaszolta lehorgasztott fejjel, és nem bírt a lány szemébe nézni. – Kegyetlen dolog volt azt felemlegetni…
- Gyáva vagy! Pedig tudod, hogy ártatlanul ítéltek el! – sziszegett a fogai közül a lány, és kis híján arcul köpte a szerzetest.
A hóhér ekkor elunta a várakozást és közéjük lépett.
- Elég a gyónásból… Itt az idő! – harsogta türelmetlenül, majd durván megragadta a lány összekötött csuklóit, és a máglya felé taszigálta.
A lány megrettent a halálba vezető lépcsők előtt. Megfordult, és tekintetével még utoljára végigpásztázta a közönségét. Pillantása lesújtó és büntető volt, mint valami szavak nélkül kifejezett átok, amelynek hatására többen keresztet vetettek. Smaragdzöld szikrákat szóró szeme egy pillanatra megenyhült, amikor meglátta a kovácsmestert, aki megtörten állt ott a tömeg közepén és zokogott. Körülötte döbbent, és feszülten várakozó arcok mindenütt.
Még akkor sem hitte el, hogy mi fog vele történni, amikor fellépett a hanyagul összetákolt létra legelső fokára és az megnyikordult alatta. A dobogó tetején a hóhér a hátrakötött kezeit egy oszlophoz erősítette, majd a bokáit is. A lángok lassan nyújtózkodtak felfelé a fahasábokon, de ő még mindig reménykedett a szabadulásban. - Isten nem hagyhatja, hogy ártatlanul haljak meg, az nem volna igazságos! – Aztán eszébe jutott, ami az Isten fiával történt. A félelem, mint valami jeges kéz, markolta össze a szívét. - Meg fogok halni! – ismételte magban hitetlenkedve, de valójában nem is a halál ténye volt az, amitől iszonyodott. Kínhalál, méghozzá szörnyű szenvedések közepette. Látott már nem egy ilyet, eddigi élete során. Ha a sors kegyes lesz hozzá, akkor előbb fullad meg a füstben, minthogy a lángok lassan fölemésszék a testét. Talpa alatt fokozatosan forrósodott a deszkapalló. Oldalra fordította a fejét, és a Főinkvizítort kereste az erkélyen. Rendíthetetlen alakja még mindig ugyanott állt, szinte mozdulatlanul, csak a palástja lobogott a szélben, mint valami zászló, és szenvtelen arccal figyelte őt. A pillantásuk egy időre összekapcsolódott. Az inkvizítor jeges tekintete bár közönyösségről árulkodott, de a homályos-szürke felszín mögött a pokol lángjai járták eszelős táncukat. Olyan volt, mint maga a megtestesült ördög. A lány egy pillanatig még arról is meg volt győződve, hogy a szarvait látja. – Azt hiszed, elpusztíthatsz? – törtek fel benne öntudatlanul a szavak, amelyeket inkább csak suttogott. – A Te hatalmad véges…
A férfi reakciója mindent elsöprően erőteljes volt, ezért jobbnak látta, ha gyorsan elkapja róla a pillantását, mielőtt teljesen átáramlik belé a Gonosz eszenciája. Negatív érzések öntötték el, és a rettegés szinte eszét vette. Nem a haláltól, sokkal inkább a kínszenvedéstől félt, aminek elkerülhetetlenül a részese lesz. Egy utolsó, kétségbeesett pillantás a közönségre, hátha valaki megkönyörül rajta… De nem. A gyáva tömeg csak némán és tehetetlenül bámul fel az emelvényre, néhányuk szemében részvét és szánalom ül, mások arcán közömbösség, és olyanok is vannak, akikén a káröröm félreérthetetlen jelei tükröződnek. Ezutóbbiak sokkal többen vannak, mint gondolta. - Elvesztem – sóhajtotta, és gondolatait megpróbálta egyetlen dologra összpontosítani: a fájdalom kiiktatására. A talpa alatt egyre csak forrósodtak a deszkák, és már csak percei voltak hátra, hogy a fájdalom az eleven húsába marjon. Nem tudta tovább visszatartani a könnyeit. Az arcát az ég felé fordítva szemeit egyetlen pontra függesztette. Ajkai néma imát mormoltak.

A lángok hirtelen felkúsztak a deszkák rései között, és a lány kínjában felsikoltott. A tűz kegyetlen volt hozzá, nem kímélte apró lábait. – Csak lenne már vége, csak lenne már vége…- ismételte zokogva, és az egyre erősödő fájdalomtól üvölteni szeretett volna, de inkább elharapta a nyelvét. Egyre nehezebb volt arra az egy pontra koncentrálnia. A módszer, amit kisebb fájdalmak esetében olyan hatásosan alkalmazott, itt szinte semmit sem ért. Többé már nem volt képes gondolkodni, a lábait mintha ezer késsel döfködnék, s már az inge szegélye is lángot fogott. Szerencséjére a füst egyre nagyobb volt, és már fuldoklott benne. Az égő fa jól ismert illatán kívül valami furcsa szag is megcsapta az orrát: a tulajdon égő húsának a szaga volt! Amikor ez tudatosult benne, elveszítette az eszméletét…
Percekkel később újra magához tért. Mikor felfogta, hogy ami vele történik az nem álom, hanem maga az iszonyatos valóság, keservesen felordított. A tömeg erre a szokatlanul erőteljes hangra hátrahőkölt. A lány arcára a gyötrelem csúf grimasza merevült, és sokan megijedtek tőle. Azt gondolták, a sátán készül távozni belőle. – Istenem, segíts!!! – sikoltotta az ég felé, miközben teste ívben megfeszült a kötelek fogságában, de erejéből már nem futotta többre. Feje oldalra hanyatlott, és nem adott ki több hangot. A lángok egyre gyorsabb ütemben terjedtek fölfelé, hogy koromfekete martalékká változtassanak mindent, ami korábban hamvas, hófehér bőr volt. Hosszú, fekete haja lángolt, izzó vöröses színben játszva, mint valami égi glória a feje körül.

A látványosság a végéhez közeledett, és a tömeg lassan oszolni kezdett. A hatalmasságok dolgavégzetten és méltóságteljesen bevonultak az erkélyről. Csak a kovácsmester maradt a főtér közepén térdelve, és zokogva imádkozott. Ekkor a vállát lágyan, és szinte alig érezhetően megérintették. Felnézett, és meglepődve látta, hogy egy kismadár röppent a jobb vállára. Tollai különleges kék színben pompáztak, ahogy rásütött a nap, és a csőrében tartott valamit. A férfi óvatosan kinyújtotta felé a kezét, erre a madár felröppent, és a csőréből az a valami egyenesen a tenyerébe hullott. Egy félig megperzselődött, fekete hajtincs volt. A kovácsmester fájdalmasan felsóhajtott, majd erősen a markába szorította.

Másnap reggel holtan találták a Főinkvizítort az ágyában. A szóbeszédek szerint álmában megütötte a guta.

Vége