Imre lelógatott lábbal ült az ágya szélén, mobiltelefonjával a kezében, és az izgalomtól elakadt a lélegzete. Alig akart hinni a fülének: Találtak neki megfelelő szívet! Már öt hete feküdt az Országos Kardiológiai Intézetben, és kezdte feladni a reményt, hogy sikerülhet. Az elmúlt félévben több időt töltött a kórházban, mint otthon, mert váratlanul annyira rossz állapotba került, hogy a kezelőorvosa nem merte hazaengedni. Amikor négy és fél hónappal ezelőtt felkerült végre a transzplantációs várólistára, a bizottság elnöke, egy neves szívspecialista, közölte vele, ha nem találnak neki idejében másik szívet, talán három, de legfeljebb öt hónapja van hátra. Teljesen érthető volt hát napról napra növekvő félelme, hiszen kezdtek kicsúszik az időből... és most megtörtént az, amiben már egyre kevésbé reménykedett! E percben nem akart arra gondolni, hogy egy húszéves fiatalembernek meg kellett halnia ahhoz, hogy ő tovább élhessen, csak az járt az eszében: kap még egy esélyt!
Gyorsan hazatelefonált, és elújságolta a nagy hírt.
- Dr. Kenyeres az előbb hívott... találtak szívet... - dadogta könnyek között. - Holnap átszállítanak a Városmajor utcai kórházba... Még lesz néhány vizsgálat, aztán műtenek...
Az asszony vele együtt sírt-nevetett, majd megígérte, hogy körbetelefonálja a rokonokat és az ismerősöket, s megkér mindenkit, imádkozzanak érte.
Imre aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt. Elképzelte, milyen lesz az élete egészséges emberként, ha újra csinálhat olyan hétköznapi dolgokat, mint a kertészkedés, az egyéb, ház körüli munkák, egy kis könnyed focizás a fiaival, hosszú séták az asszonnyal... Már az idejét sem tudta, mikor érezte magát teljes embernek. Amikor két évvel korábban hármas ércserét hajtottak végre rajta, szinte azonnal feladta. Attól kezdve rohamosan gyengült a szíve, s vele együtt az egész szervezete. Ma már világosan látta, hogy akkor rontotta el az egészet. Harcolnia kellett volna, mindent elkövetni, hogy meggyógyuljon, ehelyett letargiába süllyedt, és naphosszat csak sajnálta magát. Közben nem vette észre, hogy szó szerint elszállt belőle az élet...
Na de majd ezután másként lesz! Mindenben követi az orvosok utasításait, és többé nem hagyja el magát! - határozta el sziklaszilárdan, és ez a gondolat megnyugtatta. A félelemnek már nyoma sem maradt benne, tele volt küzdeni akarással. Amikor másnap jött érte a mentő, még mosolyogni is tudott. Visszatért a hite és egész lelkét betöltötte a remény. Még akkor is lelkesen mosolygott, amikor megkapta a kábító injekciót, és betolták a műtőbe. Boldogan aludt el, lelkében a bizonyossággal, hogy most már minden jóra fordul, véget érnek a szenvedései, és új élet vár rá...
A műtét egészen addig simán zajlott, amíg kivették Imre beteg szívét, és betették helyére az újat, amely rögtön be is indult. Az orvosok elégedetten összenéztek, ám amikor levették a beteget a gépről, az új szív visszafelé kezdett dolgozni, és a jobb szívkamra azonnal felpuffadt.
- Valami nem stimmel - dörmögte a műtétet vezető orvos. - Elzáródhatott egy ér! Vissza a gépre!
Gyors újraélesztés következett, egy nagy adag injekció közvetlenül a szívizomba, mire az új szív ismét szabályosan verni kezdett. Amint levették a gépről, újabb kudarc... Ekkor az elzáródott érbe ballont helyeztek fel, hogy tágítsák, majd a beteget ismét levették a gépről. Semmi...
Imre életéért három és fél órán keresztül küzdöttek az orvosok, de mindhiába. A kisvérköri erek már annyira beszűkültek, hogy nem engedték át az erős, egészséges szív által pumpált vért. Nyitott mellkasában lüktetett még néhányat a beültetett szív, azután elhalt az utolsó utáni szívdobbanás is...