Audiencia

Számos Antal azon a napon kétes értékű népszerűségnek örvendett. A pályakezdő tanár eddigi fogadóóráit csak néhány szülő látogatta, most azonban gyökeresen megváltozott a helyzet.

Alig tette ki lábát a tanári szobából, máris mellette termett egy villámló szemű – számára ismeretlen –férfi, aki azonnal a lényegre tért.

- Mit képzel maga, az én fiam nem lehet egyes !

Mivel az előző hónapban követelményeit megemelte a gyerekekkel szemben, tudta, hogy támadások fogják érni a szülők részéről, ilyen fogadtatásra azonban nem számított. Sarkában a felbőszült apával, elindult az osztályterem felé, ahol már négyen vártak rá.

- „Na, szépen állunk.” – futott át rajta, amint végignézett a harcra kész szülőkön.

- Jó estét kívánok. – fordult feléjük. – A türelmüket kell kérnem, az úr már lefoglalta az első menetet.

Az egyik anyuka zord tekintete egy halvány mosoly erejéig megenyhült, de gyorsan visszazökkent eredeti szerepébe.

A tanár előreengedte alkalmi vitapartnerét, és miután kitámasztotta ajtót, hellyel kínálta.

- Parancsoljon, foglaljon helyet.

Az energikus kis emberke koncepciójába azonban nem fért bele a nyitott ajtó, így aztán, ennek megfelelően azonnal rendezte a helyzetet. Miután előzetes kérdés nélkül, jelentősen korlátozta kettőjük mozgásterét, újra felvette a beszélgetés fonalát.

- Szóval, hogy képzeli ezt a dolgot ?

Számos - kihasználva azt az előfeltételt, hogy nem Máris szomszédot küldték a fogadóórára - az apuka arcvonásaiból beazonosította a gyereket, így aztán helyzete jelentősen leegyszerűsödött. Rendkívül érdeklődő kisfiúról volt szó, szétszórtsága azonban annyira visszavetette teljesítményét, hogy az egyes számonkéréseknél még a minimálisan elvárható szintet sem érte el.

- Uram, három 1-es dolgozatra, egy 2-es és egy 1-es feleletre Ön szerint milyen jegyet lehet adni ?

Az apuka nyelt egyet, de nem tágított. Látni akarom a dolgozatait. Számos pillanatok alatt az érdeklődő szülő elé tárta a kért, kissé foghíjas irományokat. Itt-ott egy kedves „nem tudom” és mosolygós arc tarkította az amúgy meglehetősen lakonikus válaszokat.

Most az apán volt a sor. Nem kis feladat állt előtte, hiszen az üres halmazról nem a legegyszerűbb feladat bebizonyítani, hogy az nem az. Úgy döntött, célszerű lesz taktikát váltani.

- Hívja csak be a következő szülőt. Megmutatná a többiek dolgozatait is ?

- Természetesen. – mondta a tanár készségesen, és átadta a dokumentációt haragosának.

A apuka – kezében a tesztlapokkal - füstölögve elvonult az osztályterem hátsó sarkába, Számos pedig, kilépett a folyosóra.

- Parancsoljon. – engedte előre az ajtóhoz lépő asszonyt.

A folyosón még meglehetősen mogorvának tűnő nő valóságos metamorfózison ment át, amikor belépett az ajtón. Pillanatok alatt átrendezte arcvonásait, készséges, kedves mosollyal üdvözölte a meglepett tanárt.

- A Szabó Tünde édesanyja vagyok.

- Számos Antal. – mondta a tanár, és mindketten leültek.

A sarokban bogarászó férfi meglehetősen barátságtalan pillantást küldött alkalmi szövetségese felé. Nem tetszett neki a negyed órája még hangosan átkozódó és fenyegetőző asszony színeváltozása.

Tünde igazi szervezőtehetség volt. A jó kedélyű, nagy hangú lány igen nagy hatással volt osztálytársaira. Konspirációs készsége bármely menedzsernek becsületére vált volna, pillanatok alatt felmérte a másik fél gyenge pontjait, kiismerte természetét.

Az asszony óvatos, kémlelő pillantást küldött a tanár felé.

- Úgy tudom, problémák vannak a Tündével…

Számos összeszedte magát.

- Igen, jól tetszik mondani. Az utóbbi hónapban a tananyagon kívül már szinte mindennel foglalkozott.

A nő jobbnak látta, ha megelőzi a tanárt a helyzet értékelésében.

- Sajnos túl nagy a szája, hiába mondom neki, hogy ezzel csak maga alatt vágja a fát. Úgy tudom, Önt is megbántotta…

A férfi elmosolyodott.

- Legalábbis próbálkozott, igyekvő gyerek. Ez a korral jár, az én problémám nem ez.

- Nyilván zavarja az órát, meg amennyire ismerem, bevonja az osztálytársait is.

A sarokban ülő férfi legnagyobb bosszúságára az asszony nem változtatott hangnemén.

- „Ezek a nők ! Így adjon az ember a szavukra !” – fortyogott magában.

Számos örült, hogy az anya átlátja a helyzetet.

- Pontosan erről van szó. Csak annyit kérek, hogy fogja vissza magát az órákon, és persze, nem ártana, ha készülne is.

- Úgy lesz, tanár úr. – ígérte az asszony – Viszontlátásra. – nyújtott kezet Számosnak.

Mindketten felálltak.

- Viszontlátásra. – köszönt el a tanár, és miközben az ajtóhoz kísérte a megnyugodott szülőt, véletlenül elkapta a sarokban tevékenykedő férfi gyűlölködő pillantását.

Számos az elmélyült kutatómunkát folytató, egyre idegesebbé váló apához lépett.

- Sikerült valamire jutnia, uram ? – kérdezte minden irónia nélkül.

A férfi felkapta a fejét.

- Nyugodt lehet, hogy azonnal szólok. – vágta oda a tanárnak lakonikusan, és kezébe vette a következő dolgozatot.

Számos a terem bejáratához ment, és behívta a küszöb mellett álló idős házaspárt.

A házaspár, mióta iskolába járatták lányukat, minden fogadóórán, minden tanárnál megjelent. Lányuk a legcsendesebb és a legszorgalmasabb gyerekek közé tartozott osztályában, mégis folyamatosan aggódtak tanulmányai miatt. Azon szülők közé tartoztak, akik feltétel nélkül tiszteletben tartották a tanárok döntéseit. Érezte ezt Számos is.

- „Ezeknek a szerencsétleneknek fogalmuk sincs a jogaikról.” – vetett szánakozó pillantást a feléjük lelkes kutató.

A tanárnak nem sok mondanivalója volt számukra, de válasz nélkül mégsem hagyhatta látogatóit.

- Semmi probléma nincs az Ildivel, mindig figyel, és nagyon tisztelettudó, sokan példát vehetnének róla. Egy megjegyzésem azért lenne, persze, ez csak megérzés, és remélem, nem lesz igazam. Félek tőle, hogy kiközösítik, nagyon visszahúzódó. Egy kicsit talán közeledhetne az osztálytársaihoz.

- Jól tetszik látni. – mondta a férfi. – Az Ildi pontosan erről beszélt otthon.

- Vannak barátai az osztályban ?

A szülőknek rá volt írva az arcára, hogy Számos, hajszálpontosan elemezte a helyzetet. A tanár folytatta.

- Azt javaslom, próbálják meg rábeszélni, hogy nyisson egy kicsit a többiek felé.

A házaspárt szemmel láthatóan megnyugtatták a tanár szavai. A férfi, majd, felesége is felállt.

- Köszönjük a tanácsait. – nyújtott kezet Számosnak. - Viszontlátásra. – mondta, szinte egyszerre feleségével.

- Viszontlátásra. – köszönt el a tanár.

A következő szülővel folytatott mélyinterjúja viszonylag egysíkúra sikeredett. A helyzetet mérhetetlenül leegyszerűsítette interjúalanya. Beszélt, beszélt, és ki nem fogyott a szóból. Mondandója fia nagyszerűségének, éles eszének, kiváló magaviseletének és szorgalmának hosszadalmas ecsetelésében ki is merült. Számos már-már azt érezte, hogy ehhez a beszélgetéshez voltaképpen nincs is szükség rá, így aztán várakozó álláspontra helyezkedett, és kíváncsian figyelte, vajon meddig tud a szülő folyamatosan, önmaga ismétlése nélkül beszélni. Legnagyobb meglepetésére 4 perc után vége szakadt a szóözönnek, és bekövetkezett az előre látható fordulat.

- Ön mit gondol erről ? – szegezte a kérdést a tanárnak a nő.

Hiába számított azonban Számos a kérdésre, most bajban volt. Valahogy mégiscsak közölnie kellett a lelkes szülővel, hogy korántsem ennyire rózsás a helyzet, fia verekedett, és más problémák is voltak magatartásával. Mivel is kezdje ?

- Asszonyom, Ön most hirtelen annyi dolgot elmondott, hogy ahhoz igazán nehezen tudok bármit hozzátenni. – kezdte igen lassan.

A nő szeme felcsillant.

- Nyugodtan dicsérje, azt szeretik hallani a szülők. – mondta némi öniróniával.

Számos látván, hogy a szülő is tisztában van elfogultságának mértékével, valamelyest megnyugodott.

- Nyilván tudja, hogy a fia tegnapelőtt verekedett a folyosón. – mondta abban a hiszemben, hogy a szülő tisztában van a helyzettel.

Fel sem merült benne, hogy a gyerek egyszerűen nem íratta alá otthon az ellenőrzőjét. Márpedig, ez volt a helyzet.

- Nekem semmit nem mondott. – hűlt el az anyuka.

- Előfordul az ilyen. Nem íratják alá az ellenőrzőt. Célszerű gyakrabban belenézni, pusztán azért, hogy tisztában legyen a helyzettel.

- Most sajnálom igazán, hogy nincs itt az apja is. – vágott közbe a nő.

Tulajdonképpen, nem ezt sajnálta, hanem, hogy valami rossz értelemben vett emancipáció jegyében egyedül nevelte gyermekét, otthagyva annak apját, aki pedig szívesen segített volna neki mindenben.

- Na, majd beszélek a fejével. - mondta ingerülten. – Sőt, szólok az apjának is, toldotta meg a mondatot, mielőtt elköszöntek egymástól.

A tanár kinézett a folyosóra, de már senki sem várt rá. Visszalépett a terembe, és a sarokban ülő férfihez fordult.

- Sikerült átnézni ?

- Igen, nagyjából. – mondta némi bizonytalansággal a hangjában a szülő.

- Van valamilyen kifogása vagy megjegyzése ? Azért vagyok itt, hogy tisztázzuk az esetleges félreértéseket.

- Az én gyerekem nem kaphat egyest. – morogta magában az apa.

Számos kifogyott az ötleteiből. Azt azért mégsem mondhatta, hogy kaphat, mint ezt a példa is mutatja.

- Többet nem tudok mondani, talán csak annyit, hogy semmi nincs veszve, bármikor javíthat, ha a későbbiekben úgy gondolja. Persze, ennek van egy előfeltétele, készülnie kell.

- Na, igen. – vette tudomásul az apa a - számára cseppet sem magától értetődő - dolgot. – Hát, akkor viszontlátásra.

- Viszontlátásra, uram. – mondta a tanár, és az ajtóhoz kísérte az összehúzott szemű férfit.

Az iskola folyosói időközben kihaltak. Számosnak már csak egy problémája maradt. Nem tudta eldönteni, hogy pszichológusnak vagy pszichiáternek kellene mennie.

- & -