Egyetlen fa állt a meredek felett. Növekedni már nem volt kinek. Társai elszáradva heverek emlékezetében. Sokakat éltük derekán elszállítottak kíméletlenül. Őt meghagyták, bár szívesen hullott volna barátaival, de az emberek gúnyos röhögéssel legyintettek rá. „E még tüzelőnek sem jó”
Gyönyörű erdőt alkotott, minden nyugodni vágyónak otthont adott. A teljesség csúcsa volt az ő dombos alakzata, melyre féltőn figyelhetett legfelülről. A fáradt, sokszor kínnal égetett emberek virágokkal, öntöző kannákkal tértek ide, friss hajtásokat szórva az üdeségnek.
Arcukon volt valami továbbjutás, ekkor mindig felfelé néztek, az ő égbe nyúló koronáján át, egy kitárulkozott világ felé, mit a fa sosem tudott megfejteni.
Ma senki nem jár erre! A hozzátartozók is mind halottak. Egyetlen kripta tátong üresen, mintha csak azért hagyták volna itt, hogy legyen a némaság társa eme felforgatott temetőn.
A fa ezért nem száradt ki, a tavasz óvja sorsán az elfeledetteket.