Mikor nyitott szemmel döngeted
az álom kapuját,
lelkedben már érzed,
valami ronda, valami nagy,
ami dőlne rád.
Maga alá  temet?
Megteheti, mert neki lehet.
Szépre szőtt álmod selymét úgy tépi szét,
mint mikor a farkasok rátalálnak a koncra,
szétmarcangolják,
és dagadt bendőjükkel,
már keresnek tovább.
A tied ki tölti meg?

Kegyelem kenyéren tengetni életed,
sokáig nem lehet.
Ha egyszer nem tudsz lépni,
elér végzeted.
Már nem csak dől,
de rád zuhan.,
mert lemaradtál,
mint oly sokan.
Hiába szerettél,
tiszta lélekkel segítettél,
őrizted, vigyáztad mások életét,
de a tied már nem érték,
csak  egy koszos halom.
Megszégyenítve hiába dadogod,
én..én kimosom,
de  nincs víz,
és nincs mosóporom.
Számodra nincs menekvés,
itt a vége.
Védekezni,
fizetni „bűnödért”már nem lehet,
nem szállhatsz tovább,
mert az idő lepkeszárnyáról,
mire észrevetted,
letörölték a hímporát.
Semmid sem marad,
csak az életed,
szeretett emlék még lehetsz,
de nem ülhetsz senki  nyakába

Dőlj hát rám,
hogy ne nyitott szemmel
bámuljak az éjszakába